A szem előtt való dolgok

Ezt még a kétezerhuszas évben írtam, és ma is vállalom!

Pál kommunikációjának apobetikai szinten nyilvánvalóan a hitre juttatás volt a célja. Milyen hitre akarta eljuttatni Pál a hallgatóságát? Természetesen az Isten Fiába való hitre, ez képezte Pál saját evangéliumát. Ennek a hitnek az alapját nem a damaszkuszi úton történt jelenés adta, hanem Pál azon misztikus és spirituális élménye, amit úgy ír le, hogy „Isten kijelentette a Fiát énbennem.” Nem tudjuk, de valószínűleg Pál arábiai tartózkodása során, vagy az anthiókiai „gyülekezetben” részesülhetett ebben a misztikus élményben, akkor szerezhette meg azt a fajta gnózist, ismeretet, tudást. Pál tehát az őbenne kijelentett Isten Fiába vetett hitre akarta eljuttatni hallgatóságát. Ezen hit megszerzéséhez viszont szükséges volt a Krisztushitre (ami az előzőek alapján nem lehet egyenlő a Jézushittel). Pál szerint a Krisztushitből lehet ugyanis a nem látható valóság létéről meggyőződnie az üzenet vevőjének. A Krisztushit nem azonos a Zsidó 11:1-ben feltáruló keresztény hitfelfogással, viszont a Krisztushit vezet(het) el oda, ahogyan Pál ezt egyértelművé is teszi, amikor kijelenti, hogy „hitből hitbe” tárul fel Isten igazsága (Róma1:17). Így válik érthetővé Pál evangéliumának kvintesszenciája, lényege, amit nem szégyell, és amit a Róma levél elején sok magyar fordítással ellentétben nem Krisztus, hanem Isten Fia evangéliumának nevez, amelyben szerinte Isten igazsága jelentetik ki „hitből hitbe”: vagyis a Krisztushitből, a nem látható valóságról való meggyőződéssé, vagyis a nem láthatókba (Isten Fiába) vetett hitbe. Néhány vers alapján ez jól igazolható is:

Támadjátok meg a HáromNév Modellt!

A HáromNév Modell nem azt kéri az olvasótól, hogy higgyen nekem. Éppen ellenkezőleg: azt kéri, hogy vizsgálja meg Pált pontosabban, mint ahogy eddig megszokta. Ha a Fiú, a Krisztus/Felkent és az Úr/Kyrios Pálnál valóban pusztán ugyanannak a személynek felcserélhető nevei, akkor ezt nem dogmatikai reflexből, hanem a páli szövegek belső rendjéből kell kimutatni.

Milyen a hívő, vagy keresztény ember Pál szerint

Pálnál a hívő, vagy keresztény ember nem egységesen látja önmagát. A látható ember, a régi én, és a hitben kijelentett ember, az új én között szakadék van. Ezért mondhatja egyszerre: „élek” és „többé nem én”.

Gal 2,20 logikája pontosan ilyen:

„Krisztussal együtt megfeszíttettem; élek pedig többé nem én…”

Ez majdnem egy páli identitáshasadás: én vagyok — de nem én vagyok, élek — de meghaltam, testben élek — de hitben élek, látható vagyok — de az igazi életem el van rejtve. A „testi skizofrénia” mint metafora találó lehet, ha így értjük: a test még jelen van, de az identitás már nem a testből olvasható ki.

A test azt mondja: itt van a régi ember. A hit azt mondja: ez már meghalt. A tükör azt mondja: ez vagy te. Pál azt mondja: nem, ez csak az a forma, amely halálra adatott. A társadalom azt mondja: mérjük meg, hasonlítsuk össze, ajánlja magát. Pál azt mondja: aki így mér, nem ért semmit.

Isten tagadása testben

Ebben az írásban nem az elméleti istentagadásról beszélek, hanem arról a páli értelemben vett állapotról, amikor az ember még hústestben, önmagából kiindulva akar Isten előtt megállni, miközben Pál szerint az Istennek tetsző lét már csak Krisztusban és Szellemben lehetséges. Pál apostol mondja a rómaiakhoz szóló levélben: "Akik pedig testben (ἐν σαρκὶ- en sarki- hústestben) vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt." Róma8:8 Szóval az a helyzet, hogy megnéztem mit jelent a "kedves" szó ebben a versben, és azt találtam, hogy ott nem egy melléknév áll a szövegben, hanem egy igei szerkezet, ami így szól: Istennek tetszeni nem képesek, vagy nem tudnak Isten kedvére lenni. Ezt azokra az emberekre mondja Pál, akik nincsenek a krisztusban, tehát hústesben (ἐν σαρκὶ- en sarki) vannak. A kilencedik vers ezt világossá teszi: "Ti azonban nem testben (ἐν σαρκὶ- en sarki- hústestben) vagytok, hanem Szellemben (ἐν πνεύματι- en pneumati- szellemben)..." 

Ki üdvözülhet?

Ez nem egy egyszerűen megválaszolható kérdés! A régi keresztény hagyomány azt mondja, hogy az üdvözül, aki megvallja azt, hogy Jézus az Úr (Kyriosz), és Jézus Krisztus testben jött el. Aki tagadja a Fiút, abban nincs meg az Atya szeretete (1János2:22-23.). Ez ebben a rendszerben minden. Az üdvösség örökre szól, hiszen ez egy elidegeníthetetlen dolog. Isten azért választotta ki őket az emberek közül, hogy szentek legyenek. Ez egy olyan pont, ami aztán egy csomó más dolgot követel meg a hívőtől, és ezt a sok dolgot ők megtanulják alkalmazni. Az üdvösség hit által jön, ami magasabban van az emberi értelemnél. Bármit magától tesz hozzá a hívő, az  nem egy jó dolog. A klasszikus keresztény hagyományok jelentős része tehát az üdvösséget a hitvalláshoz, Jézus megvallásához és Isten kegyelmi kiválasztásához kapcsolja. Röviden ennyi.

Ha a HNM-et vesszük alapul, akkor az üdvözül, aki a Fiú által Istentől megszólított, Krisztusban egy új teremtés lett, és az Úrhoz tartozik. 

Nézzük ezt meg alaposabban. A HáromNév Modell alapján az üdvösség nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki kimond egy vallási nevet, vagy kívülről elfogad egy tanítást. Pálnál az üdvösség sokkal mélyebb történés: Isten belenyúl az ember létállapotába, kijelenti benne a Fiút, Krisztusban halálba adja a régi embert (ki ő, ki az az ember?), majd az Úr feltámadott uralma alá helyezi.

Az első evangélium szerzőjének megtalálása?

Mint köztudott gyakran olvasom a Vridar nevezetű blogot, ahol szerintem egy nagy dologra bukkantak a szerzők: "Markus Vinzent, a keresztény eredetű történész azt állítja, hogy az első evangéliumot Marcion írta a második század közepe körül. Kanonikus evangéliumaink tehát Marcion evangéliumára adott reakcióként íródtak."

"Csak Irenaeustól [kb. Kr. u. 177] kezdve mondható biztonságosan, hogy a négy evangélium ismert volt, amit külső bizonyítékok is alátámasztanak." (Vinzent 2023, 159)

Vinzent szerint a jelenlegi főáramú nézet, miszerint az evangéliumok mind az első században (vagy ahhoz elég közel) íródtak, problémát vet fel számunkra:

A HáromNév Modell

Pál apostol névhasználatának szemantikai, pragmatikai és apobetikai elemzése

Bevezetés

Pál apostol leveleiben a Fiúra, a Krisztusra/Felkentre és az Úrra vonatkozó megnevezések első látásra egymással felcserélhető vallási címeknek tűnhetnek. A hagyományos olvasat gyakran úgy kezeli ezeket, mintha ugyanannak a személynek különböző tiszteleti nevei lennének: Jézus, Krisztus, Fiú, Úr. A jelen tanulmány azonban abból indul ki, hogy Pál névhasználata ennél jóval összetettebb. A különböző nevek nem pusztán címek, hanem eltérő jelentéstartalmat, eltérő kommunikációs funkciót és eltérő üdvtörténeti helyzetet hordoznak.

Ezt az értelmezési keretet nevezem HáromNév Modellnek. A modell célja annak vizsgálata, hogy Pál leveleiben a Fiú, a Krisztus/Felkent és az Úr megnevezések milyen szemantikai mezőben működnek, milyen kommunikációs szándékot szolgálnak, és milyen eredményre irányuló üzenetszerkezetet alkotnak.

A modell nem lezárt dogmatikai rendszer, hanem szövegolvasási eszköz. Arra keresi a választ, hogy Pál mikor, milyen helyzetben, milyen céllal használja az egyes neveket. Ha a modell megfelelő cáfolatot kap, módosítani vagy elvetni kell. Működőképessége ezért nem előzetes tekintélyen, hanem a páli szövegek ismételt vizsgálatán áll vagy bukik.

A HáromNév Modell alaptétele a következő:

Pál leveleiben a „Fiú”, a „Krisztus/Felkent” és az „Úr” nem egyszerű szinonimák. A „Fiú” az Istenhez tartozó, általa elküldött, kijelentett és halálra adott alak; a „Krisztus” a halálba adott Fiú megfeszített, hirdetett és közösségileg testet öltő valósága; az „Úr” pedig a feltámasztott, felmagasztalt és uralomra helyezett Krisztus neve.

A HáromNév Modell kritikai jelentősége abban áll, hogy megkérdőjelezi a későbbi keresztény írásmagyarázat egyik alapvető előfeltevését: azt, hogy Pál leveleiben a Fiú, a Krisztus/Felkent és az Úr megnevezések magától értetődően, minden esetben azonos teológiai tartalommal és azonos funkcióval bírnak. A modell ezzel szemben azt állítja, hogy Pál névhasználata differenciált: a Fiú az isteni küldés és átadás neve, a Krisztus a megfeszített és közösségileg testet öltő létvalóság neve, az Úr pedig a feltámasztott és felmagasztalt Krisztus uralmi neve. Ha ez igaz, akkor a hagyományos magyarázat sok esetben nem Pál saját szemantikai rendjét bontja ki, hanem későbbi dogmatikai egységesítést vetít vissza a páli szövegekre.