2019. szeptember 29., vasárnap

Konklúzió


A páli tanításban kulcsfontosságú, (isten által elbocsátott) Fiú alakjának a bűnös hústesthez hasonlatos látszat teste van, tehát nem a történeti Jézusról van megformázva, illetve nem a történeti Jézusról szól. Ennek a Fiúnak nem ismerjük a nevét, Pál sosem nevezi meg.
A Fiú egy drámai aktusban, Isten által adatik át a halál kezére, vagyis a látszat testből, az isten által felkínált pászahi (tehát semmiképpen nem engesztelő) áldozati bárányként hal meg. A Fiú, Isten ezen cselekedete során megtestesül, hús és vér részesévé lesz (legszebb irodalmi formában a Luk22:44-ben olvasható). Ő, mint a krisztus, magyarul felkent az, akinek a vérét engesztelő áldozatként Isten elfogadja. Már el tudja fogadni ezt az engesztelést isten, hiszen a Fiú halálra lett adva, és megtestesült állapotában már képes ezt az áldozatot bemutatni.
Pál a felkent Fiút, vagyis a teológiája szerint Isten által már halálra adott Fiút a Krisztusnak nevezi, és még véletlenül sem a történeti hús vér Jézust. Mert volt hús és vér Jézus, de Pál nem ismerte, egy másik idősíkban volt. Pál nem titulusként használja a krisztus szót, hanem "minőségként". A krisztus szó ugyanis  szó szerint azt jelenti, hogy "felkent". Ezért amikor Pál azt mondja, hogy "krisztus", akkor azt mondja, hogy "felkent", ahol a "felkent" szó nem a Fiú titulusát, hanem a Fiúnak egy minőségét jelöli.
Azt gondolom, hogy a Pál pogány missziója és a "júdaista" ellenfelek küldetése közötti különbség messze meghaladta azt a kérdést, hogy a pogányoknak kell-e követniük a zsidó hagyományokat, vagy nem. Alaposabb, és mélyebb nézeteltérésekről van szó: Pál ellenfelei úgy vélték, hogy a mennyei királyság már megérkezett, és a hívők már élvezik a feltámadt életet, míg Pál azt hangsúlyozta, hogy a feltámadás még nem jött el, és a hívők jelenlegi élete inkább a keresztre feszítésben, a "krisztusban", a feltámadás reménységében, a hit által teljesedhet ki.

A Fiú


Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy Pál honnan vette a Fiú alakját? Nyilvánvalóan nem a történeti Jézus személye, vagy az állítólagos damaszkuszi úti látomása (amiről egyébként egy szó nem esik a leveleiben) adta az alapját ennek az elképzelésnek. Azt gondolom, hogy Pál valóságosan is részesülhetett valamiféle tudatállapot- változásban, amit úgy ír le, hogy megkapta a Fiú kinyilatkoztatását (Gal1:16), és amely élményét valamiféle írásból látta igazolva, hiszen Pál szinte minden, ha nem minden teológiai elképzelését az írásokból igazolta vissza. (Csak a Róma levélben majdnem hússzor hivatkozik az írásokra.)
Mindenesetre vannak kutatók, akik az  Ézsaiás/Izaiás mennybemenetele (Ascensio Isaiae), ószövetségi apokrif apokalipszisben vélik felfedezni Pál írott forrását. Bár kissé spekulatív, de nagyon is racionális elképzelés, hogy amikor Pál a szent iratokról, meg pergamenekről és hártyákról beszél, akkor a Septuaginta mellett, hasonló zsidó apokalipszisekre utalhat. Timóteusnál is erről lehet szó a híres mondásban: "Az egész írás Istentől ihletett...."
Az AI második része Ézsaiás útját írja le a 7 mennyen keresztül, illetve azt, hogy közben Istentől megkapta a kinyilatkoztatást a Fiú születéséről, haláláról, és második eljöveteléről. Az apokalipszisben történtek adhatják a filippi himnusz alapját is. Mindkét írásban a „forma-μορφῇ-morfi” fő szerepet játszik. A himnuszban a preegzisztens lény, (a fiú) az Isten „formáját” (Fil. 2: 6) a szolga „formájára” (Fil. 2: 7) cseréli. Az Ézsaiás látomásban az alsó öt ég lakói formáját követi. (Ézs látomása 10:20: „… az ötödik mennyben alakította ki az angyalok formáját, és ők nem dicsérték őt, mert az ő alakja (μορφῇ-morfi) olyan volt, mint az övéik.”) Tehát formaváltásról egyfajta metamorfózisról van szó. Egyik formából a másik formába. Isten formájából az emberek formájába kerül a mennyei alak, aki a formaváltásig a hasonlatosság állapotából kerül "emberi formába", majd Isten által halálra adatva testesül meg.
Gromon András egy egészen kiváló tanulmányban a heauton ekenószen, szokványos fordításban „kiüresítette önmagát” (Fil2:7) exegezisét adja, amiben arra a következtetésre jut, hogy ez a szóösszetétel inkább a "halálra adta magát" fordításban értelmezhető. A páli misztika ismeretében számomra inkább itt a "kiszolgáltatta magát a halálnak" fordítás lehet a helyes, hiszen Pál más részekben arról beszél, hogy maga Isten volt az, aki a fiát halálra adta. Semmiképpen nem a kereszthalálra gondolnék itt. Nem Isten szegezte fel a fára a fiát:-) A Fiúnak, mint preegzisztens lénynek talán azon választására, vagy cselekedetére utal a szöveg, hogy egyáltalán lehetővé tette Istennek, kiszolgáltatta magát Istennek arra, hogy a halálra adhassa.
Pál az 1Kor5:7-ben világossá tesz valami nagyon fontosat, nevezetesen azt, hogy ő (Pál) Isten fia megáldozását, nem engesztelő áldozatként értelmezi. Ez azért nagyon fontos vers, mert ez az egyetlen evangéliumokon kívüli utalás arra, hogy az Isten Fia megáldozása a Pészahoz kötődik a páli teológiában. A húsvéti (Pészah/Elkerülés ünnepe) hagyománynak viszont semmi köze sincs az emberi bűn megbocsátásához, az engeszteléshez. Ezen az ünnepen a zsidók azt a hagyományt ünneplik, hogy a kivonulás előtti éjszaka a bárány leölése, és az ajtófélfa vérrel történő meghintése miatt elkerülte őket a pusztító.
A bűn megbocsátása, az áldozat egy másik zsidó szent nap, a Yom Kippur - az engesztelés napja, amikor Isten megbocsátja az aranyborjú imádását - központi problémája. A Jom Kippur (engesztelés) nem téveszthető össze a Pészahal (elkerüléssel). A Yom Kippurban nem a kivonulás előtti eseményekről van szó, hanem a kivonulás utáni eseményekről. Nem azért ment be a főpap egyszer egy évben a szentélybe, mert a bárány megöletett és a vére az ajtófélfán volt, ami miatt elkerülte őket a pusztító, hanem azért, hogy Isten megbocsássa az aranyborjú imádását! A Yom Kippur tehát az engesztelés ünnepe, míg a Pészah az elkerülés ünnepe. Ezt a két különböző áldozati hagyományt keverték össze a későbbi keresztények, és értik félre a mai keresztények is, ami azt eredményezte, hogy a keresztény hagyományban a Fiú halála engeszteléssé, áldozattá vált az emberiség bűneiért.
Mivel Isten Fia halálát a pészahhoz köti, ezzel egyértelművé teszi azt, hogy a Fiú megáldozását nem tekinti engesztelő áldozatnak. A Fiú (mint pészahi, szeplőtelen bárány, mint kovásztalan kenyér) megáldozása áldozat ugyan, de mivel húsvéti áldozat, ezért nem engesztelő áldozat, hanem egy védő, óvó, szabadító áldozat, (ahogyan az az eredeti történtben is megjelenik), hiszen ez az aktus fog lehetőséget adni a hitre.
Ez az 1Kor5:7 versből első olvasatra nem teljesen egyértelmű, és képezheti vita tárgyát, hiszen a legtöbb fordításban ott szerepel a "Krisztus" kifejezés is, ami látszólag olyan jelentést kölcsönöz a versnek, amiből úgy tűnik, hogy Pál itt a Krisztus haláláról beszél. A Codex Sinaitucus online verziójának szerkesztői javaslata szerint ez a rész elhagyható, valószínűleg betoldásnak minősül. A kódex szövegvariánsa segít megérteni, hogy a „Krisztus” kifejezés nem a bárány személyére utal. Az elhagyhatónak minősített ετυθη Χριστός- etythi Christós kifejezés nagyjából annyit tesz, hogy „a Krisztust megkapjuk”. Tehát ez a rész a bárány (a Fiú) leöletésének céljára utal, és nem a megölt személyére, vagyis: „Tisztítsuk meg a régi kovászt, hogy friss tésztává legyen, mint a kovásztalanok; mert a mi húsvéti bárányunk is feláldoztatott nekünk (hogy a Krisztust megkapjuk).” (1Kor5:7)
A kérdés tehát az, hogy ki áldoztatott fel, ki ölte le a bárányt, és hogyan lehetséges ez, hiszen mindez nagyon különös lenne, ha a Fiú, ebben a narratívában valódi (hús vér) ember lenne, akit Pészahkor öltek meg, hiszen ez a zsidó törvényekkel ellentétes volt. Elképzelhető, hogy Pál törvényismerőként azt állítja, hogy a Pészahkor a szanhedrin felelős a „bárány” leöléséért? A páli levelek ismeretében ezt a lehetőséget kizárhatjuk. A levelek alaposabb ismeretében választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy ki ölte le a bárányt? A fő vers, amiből ez kiderül számunkra, az 1Kor 11:23-24 alatt olvasható imígyen:
„Mert én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” 1Kor 11:23-24
A kulcsfogalom számunkra az az állítás, miszerint „az Úr Jézus azon az éjszakán, "melyen elárultaték,” és innentől kezdve átadom a szót Barth Ehrman professzornak, aki Iskarióti Júdás elveszett evangéliuma magyarul is olvasható könyvében a következőképpen magyarázza Pál szavait:
„Ez az utalás egész biztosan arra vonatkozik, hogy Iskarióti Júdás elárulta Jézust… Az eset mégsem ennyire világos. A gond a Pál által használt görög szóval van, amivel leírja, hogy Jézust „elárulták”… A szó gyakran előfordul az Újszövetségben, egyedül Pál több mint tizenöt alkalommal használja a leveleiben, abban a fejezetben is még egyszer, amit az imént idéztem. Amikor Pál azt mondja, hogy az információ, amit átad, ugyanaz, amit korábban már „közölt” a korinthosziakkal, ugyanazt a szót használja, mint amikor Jézus „elárulásáról” beszél. A görög szó a ’paradidomi’, és szó szerint azt jelenti, „átadni vagy odaadni valakit vagy valamit valaki másnak”.
Pál ezek szerint arra utal, hogy Iskarióti Júdás átadta Jézust az uralkodó hatóságoknak, hogy elítéljék? Valószínűleg nem, mivel minden más esetben, amikor Pál Jézusra vonatkozóan a paradidomi szót használja, azzal Isten tettére utal, aki az emberek üdvéért a halál kezére „adta” Jézust.”
A probléma az, hogy van egy másik, egymással összefüggő szó, ami azt jelenti, hogy "elárult". Ez a prodidomi szó. Ha Pál Júdás árulására akart volna utalni, akkor minden bizonnyal ezt a szót használta volna. Ehelyett a paradidomi-t használja, olvasható Ehrman exegézise, ami alapján a következő fordítást javasolja:
„Mert én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr (Jézus) azon az éjszakán, melyen Isten által a halál kezére átadatott, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
Ezt az elképzelést látszik megerősíteni a Róma 8:32 is, az ÚT hamarosan megjelenő SCRIB (angol) elnevezésű fordításából: “Ha Isten maga nem mentette meg a saját fiát a szenvedésből és a halálból, hanem inkább átadta neki (paredokan) mindnyájunkért, akkor hogyan nem adná nekünk a kegyelmét, hogy mindent megosszon a fiával?”
A fentiek szerint a „bárányt”, vagyis a Fiút, maga Isten adja halálra. Ez a pészah. De vajon miért van erre szükség? Miért Istennek kell a Fiút halálra adnia, miért nem bízta ezt Isten az emberekre? Azért, mert a Fiú ebben a narratívában nem valódi (hús vér) ember, hanem egy szellemi entitás emberekhez hasonló állapotban/formában (róma 8:3; fil2: 6-8). Hogyan fogadja el bárki is a fiú vérét, ha nincsen neki? A Fiú engesztelő áldozatnak valóban nem alkalmas, hiszen nincs vére, ami kiváltaná az engesztelést, de pészahi áldozati báránynak alkalmas, hiszen lehetőséget teremt a hitre. Az eredeti tórai történetben sem menekült meg mindenki, csak aki hitt Mózesnek és a hit által vezérelve bekente az ajtófélfát. Mivel? A már leölt (modjuk úgy, a halálra adott, felkent) bárány vérével. Itt a hit a fontos. Pál saját evangéliuma ugyanis „hitből hitbe” jelentetik ki, nem csak szimplán hitből.
A gnosztikus tanokban az emberi létezés a mennyei szférákkal ellentétben, a bűn miatt megromolva, a kárhozat állapotában folyik, ezért Isten az, aki a halálra adja a Fiút (Róma8:32; 1Kor11:23, Fil 2:6-7), aki mint a Krisztus/Felkent vett véget a törvény átkának:-)
A Fiú halálára utalás az Úrvacsora Pál által kijelölt céljában is tetten érhető:
“Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak HALÁLÁT hirdessétek, amíg eljövend.” (1Kor11:26).
Rossz tanítvány az, aki az Úrvacsora alkalmával nem az Úr (a közben már Úrrá tett, a halálból felemeltetett és megdicsőített Fiú) halálára (nem kereszthalálára), vagyis nem a Fiú, Isten általi halálra adására emlékszik.
Az eddigiekből talán már érthető, hogy nem a Fiú (a bárány), hanem a Krisztus/Felkent neveztetik a  kereszten átokká levésen. A Fiúnak, mint a „hústest hasonlatosságában elküldött” Fiúnak nincsen külön neve. A Fiúnak nincsen egy bizonyos neve. Sok neve van:-) Saulus pl fiúként Paulus:-) Kéfás Fiúként Petrosz:)
A fiúság a páli evangélium szíve. Erre akarja eljuttatni a hallgatóságát Pál. De ide, ebbe a "hitbe" nem lehet, csak "hitből" eljutni. Pál evangéliumában "az Istennek megigazítása (fiúvá tétele) jelentetik ki hitből hitbe". Nem pusztán "hitből", hanem "hitből hitbe". Nincs, nem létezik egyik a másik nélkül. A "hitbe" (a fiúságra), csak és kizárólag "hitből" lehet eljutni. A Krisztus/Felkent- hitből. Amíg nincs meg a Krisztus/Felkent hit, addig nem lehet meg a fiúságba vetett hit sem.

A Krisztus/Felkent


Az eddigiek alapján erős sejtésünk lehet arra nézve, hogy a páli teológiában a "krisztus/felkent" nem más, mint a halott (esetünkben az Isten által halálra adott) Fiú. Ezt az elképzelést látszik megerősíteni az, amikor Pál azt mondja, hogy “a Krisztus átokká lett”, hiszen "átkozott minden, aki a fán függ". Ezzel Pál az 5Mózes 21:22-23-ra utal, amit ha közelebbről megvizsgálunk, ki fog derülni, hogy mit is értettek fára akasztáson a júdaizmusban, és miért is jelenik meg ez Pálnál.
Nagyon fontos tudni, hogy a felakasztás, vagy fára szegezés az nem volt megengedett kivégzési mód a Tóra szerint. Négy lehetséges kivégzést alkalmaztak: fojtás, égetés, kard, és kövezés. Ezek közül az égetés volt a legkegyetlenebb, talán még a keresztény utódok által oly sokszor alkalmazott máglyán égetésnél is. Ebben az esetben egy kötelet kötöttek a kivégzendő nyakára úgy, hogy két oldalt tudják húzni, mindezt álló helyzetben, majd amikor a száját kinyitotta, akkor forró ólmot vagy fémet öntöttek a szájába. A lényeg az, hogy csak a kivégzés után akasztottak fára. Tehát a fára akasztott már egy halott, egy holttest volt, ami átokká lett, ami jelezte az átkot. Pál is erre utal, amikor azt mondja, hogy a Krisztus/Felkent átokká lett. A kereszten tehát nem a Fiú halála ment végbe, vagy történt meg, hiszen azt Isten már előzőleg megtette, halálra adta a Fiút, hanem az átokká levés, hogy Krisztus átokká lett.
Kutatásaim során találtam rá a babilóniai Talmud Sanhedrin 43a-as versére, amiben az értekezés egy Yeshu Ha-Nocri nevű embert említ. A bSan 43a így indul: "A Húsvét éjszaka Yeshu Ha-Nocrit felakasztották." Ekkor megkérdeztem egy zsidó rabbit, hogy ez milyen? Nem keresztre feszítették? Gondolkodás nélkül azt válaszolta: "Kivégezték, majd felakasztották". Tehát, ha a felakasztás szerepe ilyen mély a zsidó gondolkodásban, még ma is, nem gondolhatjuk komolyan, hogy ez mást jelentett Pál számára.
A fenti elképzelést látszik megerősíteni az, amikor egy alkalommal Pál arról beszél, hogy "hasonlóvá" akar lenni az Úr (az időközben már felemeltetett és megdicsőített fiú) halálához (Fil3:10). Ez azt jelenti, hogy a kereszten akarja végezni? Nyilvánvalóan nem, mert mi már tudjuk, hogy mit értett a fiú halálán. Pál abban a halálban akar részesülni, amiben a Fiúnak is része volt Isten által azon az éjszakán, de nem a kereszten. Miért? Hogy részesülhessen a halottak feltámadásában, hiszen Pál csak hitből/ben élt.
"Mi pedig a "felkentet" prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot;"
Miért volt Pál üzenete bolondság a görögöknek, és miért volt botrány a zsidóknak? A görögöknek azért, mert bolondságnak tartották a halottak feltámadását (lásd apcsel ide vonatkozó részeit), a zsidóknak pedig azért, mert botrányos volt számukra az, hogy a messiás, a felkent a törvény átkát kellett elviselnie.
Ez az a pont Pál teológiájában, amit az egész keresztény világ félre ért. Pál ugyanis a Fiúról mondja azt, hogy látszat teste volt, egészen pontosan "hasonlatos" volt a bűnös emberi testhez, tehát csak látszólag volt emberi teste (Róma8:3; Fi2:6-8). Úgy tűnik, hogy Pál nem a Fiút nevezi Jézusnak, hanem a felkent (az Isten által halálra adott, és ebben az aktusban megtestesült, magyarul "felkent") Jézust, a Krisztus Jézust. De jobban meggendolva Pál teológiájában nincs szükség a történeti Jézus személyére, nem is hivatkozik rá, sem Jézust személyesen, sem a tanítását nem ismerte. Nem arról van csupán szó, hogy nincs szükség egy történeti Jézusra, hanem arról, hogy a Fiú nem Jézus! Igen, Pál rendszerében nincs szükség egy valós történeti személyre. A "krisztus keresztje", a "kereszt botránya" nem az volt, hogy a "felkent/krisztus/messiás" meghalt, (a meghaló messiás képe létező elképzelés volt a zsidó értelmiség körében, ez nem lett volna botrányos), hanem az, hogy a "felkent/messiás/krisztus" átkozott lett, a törvény átkát viselte el. Pálnál azért "krisztus keresztje", mert az nem a halál, hanem az átok helye.
Azt hiszem, határozottan fel kell adnunk azt a nézetet, hogy Pál Jézus keresztre feszítésről beszél. Ő egy halott test (a halott fiú, a krisztus fiú, vagy a felkent fiú) felakasztásáról, fára szegezéséről beszél.