Bevezetés
A keresztény hagyomány a „Fiú”, a „Krisztus” és a „Kyrios” fogalmait többnyire egymással felcserélhető megnevezésekként kezeli. E tanulmány kiindulópontja azonban az a felismerés, hogy ezek a kifejezések nem pusztán címek vagy szinonimák, hanem különböző létállapotokat jelölnek.
Ez a megközelítés nem a történeti–dogmatikai hagyományból indul ki, hanem egy ontológiai olvasatból, amely a lét változására és az egzisztenciális átalakulásra helyezi a hangsúlyt.
Az ember hajlamos arra, hogy amit lát, azt tekintse valóságnak. A testet, a mozgást, a születést és a halált. Úgy gondolja, hogy az élet az, ami most történik, és a halál az, ami ezt megszakítja. De van egy másik nézőpont is — egy olyan, amely szerint az, amit életnek nevezünk, már eleve nem az, aminek hisszük.
Ez a gondolkodás különösen erősen jelenik meg Pál apostol írásaiban. De nem közvetlenül, nem rendszerezve, hanem szétszórtan, feszültségekben, ellentmondásnak tűnő mondatokban. Ezek mögött azonban egy mélyebb összefüggés húzódik meg.
A Fiú – ami még nem tartozik a halálhoz
Amikor Pál a Fiúról beszél, nem egyszerűen egy emberre gondol. Nem egy történeti alakra, nem egy tanítóra. A Fiú nála egy olyan valóság, amely nincs teljesen benne abban, amit mi világnak nevezünk.
Ezért mondja például:
„…Isten elküldte az ő Fiát…”(Galata levél 4:4)
Az „elküldés” nem egyszerű mozgás egyik helyről a másikra. Inkább átlépés egyik létből a másikba. A Fiú tehát nem innen indul — hanem belép ide.
És bár „hasonlóvá lett az emberekhez” (Fil 2:7), ez a hasonlóság nem teljes azonosság. Inkább közelítés. A Fiú érinti az emberi létet, de nem merül ki benne. Ez Pál legdoketikusabb megnyilvánulása. De hogyan fogadhatja el bárki is a Fiú vérét, ha nincsen neki vére? Ugyanis még csak hasonlatos az emberekhez, nem ugyanolyan mint ők. A gnosztikus tanokban az emberi létezés a mennyei szférákkal ellentétben, a bűn miatt megromolva, a kárhozat állapotában folyik, ezért Isten az, aki a halálra adja a Fiút (Róma8:32; 1Kor11:23, Fil 2:6-7)
A halál nem esemény – hanem állapot
Itt jön az a pont, ahol a gondolkodásunk elcsúszik. Mi úgy képzeljük, hogy a halál egy pillanat: valaki él, aztán meghal. De Pálnál a halál nem egyszeri történés, hanem egy állapot, amelybe bele lehet kerülni.
Ezért mondja:
„…meghaltunk…”(Római levél 6:2)
És máshol:
„meghaltatok, és az életetek el van rejtve…”(Kolosséi levél 3:3)
Ez nem jövő idő. Nem azt mondja: meg fogtok halni. Hanem azt: már most ez a helyzet. Vagyis az, amit életnek nevezünk, már eleve egy olyan lét, amely a halálhoz tartozik.
A Krisztus – a halálba adott valóság
És itt válik érthetővé a „Krisztus” szó. A „Krisztus” (felkent) nem csupán cím. Nem pusztán egy vallási megnevezés. Ebben a gondolatmenetben inkább egy állapot neve. Amikor a Fiú belép ebbe a halálhoz kötött létbe, és Isten átadja ennek, akkor azzá válik, amit Pál így nevez:
„Krisztus meghalt…”(Korinthusiakhoz írt első levél 15:3)
Ez a mondat általában úgy hangzik, mintha egy eseményt írna le. De ha a halált állapotként értjük, akkor más lesz a jelentése: a Krisztus az, aki a halálban van. Ezért hangsúlyozza Pál újra és újra:
„mi pedig Krisztust, a megfeszítettet prédikáljuk”(Korinthusiakhoz írt első levél 1:23)
A megfeszítettség nem pusztán történeti részlet. Hanem az állapot leírása: a halálban lévő valóság.
Az ember – a felismerés helye
És itt kapcsolódik be az ember. Amikor Pál azt mondja:
„Krisztussal együtt megfeszíttettem…”(Galata levél 2:20)
akkor nem egy erkölcsi azonosulásról beszél. Nem arról, hogy „úgy kell élni, mint ő”. Hanem arról, hogy: ugyanabban az állapotban vagyunk. Ezért mondja: „nem én élek többé…” Mert az, amit „énnek” nevezünk, valójában ehhez a halálhoz tartozó lét része. A „Krisztusban lenni” tehát nem vallásos kifejezés, hanem ontológiai állítás: az ember a halálhoz tartozó létben van.
A hit – nem remény, hanem felismerés
Innen válik érthetővé a hit szerepe. A hit nem az, hogy majd valami történik. Nem jövőbe vetett vágy. Hanem annak felismerése, hogy a jelenlegi élet nem végső. Pál így mondja:
„hitben járunk, nem látásban”(2Kor 5:7)
A „látás” az, amit most életnek nevezünk. A „hit” az, ami mögé lát.
Az Úr (Kyrios) – ami már nincs az élet és halál rendjében
A következő lépés az, amit Pál így fejez ki:
„Krisztus… többé nem hal meg”(Római levél 6:9)
Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy „örökké él”. Hanem azt, hogy: már nem tartozik abba a rendbe, ahol a halál értelmezhető. Ez az állapot az, amit „Úrnak” (Kyrios) nevez. Az Úr nem él úgy, mint egy élőlény. Nem biológiai értelemben él. Inkább azon túl van.
Az átlépés – amit parúziának nevezünk
A végső lépés nem visszatérés. Nem az történik, hogy az élet újraindul. Hanem: átlépés történik. Ezt nevezi a hagyomány parúziának (Parousia). Ez nem csupán egy jövőbeli esemény, hanem egy létváltás:
- a halálhoz tartozó létből
- a halálon túli létbe
Összegzés – a három állapot
Így áll össze a kép:
- A Fiú: ami nem tartozik a halálhoz
- A Krisztus: ami már benne van
- Az Úr: ami túl van rajta
És a hívő nem kívül áll ezen, hanem benne: nem az életben, hanem amiben Krisztus van.
Záró gondolat
A legnagyobb tévedés talán az, hogy az ember azt hiszi: él. Pál szerint azonban az igazi kérdés nem az, hogy élünk-e, hanem az, hogy miben vagyunk. És ha ez igaz, akkor a cél nem az élet javítása, hanem annak felismerése, hogy az, amit életnek nevezünk, már eleve nem a végső valóság.
Pál így látta a valóságot. Magát halottnak, a krisztusban levőnek, aki várja a paruziát, a szellemi test megjelenését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése