Pál és a törvény

Sem teológia végzettség, sem újszövetségi phd tanulmányok a páli levelek alapos ismeretén kívül nem szükséges, amely megmagyarázza Pálnak, a sinai- hegyi törvényekhez való sajátos viszonyulását. Ellenfeleivel folytatott vita központi témája ez. Ennek okát a sorok között megbújó, és időről időre megjelenő motívumban (Gal3:19-20; ApCsel7:53; Zsidó2:2), a törvény eredetének meglepő páli gondolata adja. William  Wrede már a múlt század közepe táján felismerte, hogyha a római levéltől teljes függetlenségében tudjuk értelmezni a galata levelet, (ahogyan ezt egyébként az eredeti olvasóknak is tennie kellett), akkor úgy tűnik, hogy Pál megtagadta, hogy Istennek bármi köze is van a törvényhez, “valami, amit Isten nem szándékozott megtenni” (Martinus C. de Boer, Galatians,). Az angyalok tehát Isten engedélye nélkül cselekedtek. Vannak, akik ezeket az angyalokat „a világ elemeinek” nevezik (sztoicheia), akikről Pál a galaták következő fejezetében beszél.

A törvénynek tett engedelmesség tehát nem Istenhez, hanem csak az angyalokhoz tartozik. A törvény az embereket a világelemek kiskorúságában tartja (stoicheia tou kosmou, Gal. 3, 9), akik maguktól függően tartották őket, amíg Isten Krisztuson keresztül nem szabadította meg őket a törvény átkától (vö: Gal. 1-5).
Schweitzer, Pál apostol misztikája c. munkájában találóan jegyzi meg: “Azzal az állításával, hogy a törvény az angyalok uralmát jelentette, és nem Isten uralmát, Pál lépést tett a zsidó gondolkodási világon kívül, és előkészítette az utat a gnoszticizmushoz.” (70-71.o).
Pálnak azt az állítását, miszerint a sinai törvény angyali, nem isteni eredetű, a Róma5:20 is megerősíteni látszik. Itt a fordítások általában nem adják vissza az eredeti olvasatot, a legtöbb fordítás az első igét egyszerűen „bejött” vagy „belépett”- ként fordítja megfosztva eredeti jelentésétől: a görög „pareiserchomai” ige azonban szó szerint azt jelenti, hogy „lopakodva jön” vagy „méltatlan motívumokkal” (lásd Bauer Lexikon). Az egyetlen más alkalom, amikor a szót a páli levelekben használják, a Gal. 2: 4, és a fordítók itt már helyesen adják meg azt a jelentést, amit valóban jelent: „belopózkodott hamis atyafiakért, akik alattomban közénk jöttek, hogy kikémleljék a mi szabadságunkat…”(Károli).

Ha igaza van Wrede-nek és a megigazulás tanítása jellemzően a törvény körüli viták kísérőjeként jelenik meg, és csak ezzel együtt érthető, mi több, csak erre szolgál, akkor joggal merül fel a kérdés, miért volt a törvény körüli vita? Ennek egyik lehetséges okát a törvény különös eredetének páli értelmezésében találhatjuk. Szerintem érthető, hogy Pál apostol azt mondja a szerinte hamis cselekvő testvérekről/atyafiakról, hogy “belopódznak”, de miért gondolná, hogy a törvény Istentől származik, ha ugyanazt mondja a törvényről, hogy méltatlanul lépett be, illetve belopódzott? A választ maga Pál adja meg: a törvény angyalok rendelése volt. Gondolom azok között, akik ismerik a páli leveleket, felmerül a kérdés, hogyha “az angyalok által hirdetett beszéd” (Zsid2:2) vagyis a törvény, Pál szerint nem Istentől származik, akkor Isten mely beszédeit bízta a zsidókra (Róma3:2). Nyilvánvalóan nem a törvényt bízta Isten a zsidókra, hiszen Isten ezen beszédeiben egyesek nem hittek (Róma3:3). A törvény viszont nincs hitből (Gal3:12), a törvénybe nem kell hinni, nem azért adatott (“angyalok rendelésére, közbenjáró által”), hogy hinni kelljen benne.

Isten azon beszéde, amire Pál utal, adja a hit alapját, hiszen “a hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje/beszéde által” (Róma 10:17). Nyilvánvalóan a törvény nem lehet azonos Isten zsidókra bízott beszédével. Akkor mi lehet ez a beszéd, amit Isten a zsidókra bízott, és amiben egyesek nem hittek már az Ószövetségi időkben sem? A kérdés költői, hiszen már láttuk, hogy Isten beszéde valami egészen más, mint az írott törvény. A válasz nem egyszerű, de feltételezhetően az a beszéd, amit Pál "meghallott", és hirdetni kezdett.

A három- féle test

A  “szóma pszühikon” (érzéki/lelki test), “szóma pneumatikon” (szellemi test), “szóma dokszész” (dicsőséges test), mind- mind Pál apostol szóhasználata, mindegyik a ‘test’ egy bizonyos állapotára utal. Az 1Kor11:23-ban leírt kijelentésben a Fiú azt mondja, hogy “Ez az én “szómám” értetek”. A kijelentés eredeti szövege szerint ez a “szóma” ‘átadatik’ valakitől valaki, vagy valami másnak. A Fiú “szómáját” valaki átadta, odaadta valakinek, vagy valaminek. A kérdés az, hogy a kijelentésben milyen “szóma” adatik át? Érzéki/lelki test (szinonímája a bűnös hús, a “szarksz”), szellemi test, vagy dicsőséges test?

A fenti 3 “szóma” közül a kijelentésben csak és kizárólag a “szóma pneumatikon” (szellemi test) adathatik át. Ez a “szóma” a “bűnös húshoz” (szarksz) hasonló “szóma” (Róma8:3; Fil2:6-8), a legkevésbé sem “szarksz”. A kijelentésben tehát ez a “szóma pneumatikon” szerepel, ami megtörhetetlen, hiszen “szellemi test”. Ez csak hasonló a “bűnös húshoz”, (a “szóma pszühikon”, vagyis érzéki, lelki test egyik szinonímája, megfelelőjének).

A “szóma pneumatikon” definíció szerint nem hús és vér. Nem lehet sem keresztre feszíteni, sem megtöretni, sem megölni, erre ember nem képes. Egy entitás létezik, aki ezt a testet halálra tudja adni, aki nem más, mint Isten. Világos mutatóink vannak arról, hogy Pál szerint Isten volt az, aki átadta, a halálra kezére adta a Fiát. Ez az aktus nem más, mint a megtestesülés, ahol a “szóma pneumatikon” “hús és vér” állapotba kerül az ‘átadatás’ során. A vér azt jelzi, hogy megtörtént az átadatás, a halálra adás (Luk22:44 erre utal).

Tehát a páli levelek alapos ismeretében kijelenthetjük, hogy a páli teológiában a vér nem a “testi-fizikai élet végét jelöli”, ahogyan a cikkben is elhangzott, hanem a szellemi test, a “szóma pneumatikon” életének a végét jelenti. Hiszen mi is az Úrvacsora lényege?

“Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak HALÁLÁT hirdessétek, amíg eljövend.” (1Kor11:26). 

A szem előtt való dolgok

Pál kommunikációjának apobetikai szinten nyilvánvalóan a hitre juttatás volt a célja. Milyen hitre akarta eljuttatni Pál a hallgatóságát? Természetesen az Isten Fiába való hitre, ez képezte Pál saját evangéliumát. Ennek a hitnek az alapját nem a damaszkuszi úton történt jelenés adta, hanem Pál azon misztikus és spirituális élménye, amit úgy ír le, hogy „Isten kijelentette a Fiát énbennem.” Nem tudjuk, de valószínűleg Pál arábiai tartózkodása során, vagy az anthiókiai „gyülekezetben” részesülhetett ebben a misztikus élményben, akkor szerezhette meg azt a fajta gnózist, ismeretet, tudást. Pál tehát az őbenne kijelentett Isten Fiába vetett hitre akarta eljuttatni hallgatóságát. Ezen hit megszerzéséhez viszont szükséges volt a Krisztushitre (ami az előzőek alapján nem lehet egyenlő a Jézushittel). Pál szerint a Krisztushitből lehet ugyanis a nem látható valóság létéről meggyőződnie az üzenet vevőjének. A Krisztushit nem azonos a Zsidó 11:1-ben feltáruló keresztény hitfelfogással, viszont a Krisztushit vezet(het) el oda, ahogyan Pál ezt egyértelművé is teszi, amikor kijelenti, hogy „hitből hitbe” tárul fel Isten igazsága (Róma1:17). Így válik érthetővé Pál evangéliumának kvintesszenciája, lényege, amit nem szégyell, és amit a Róma levél elején sok magyar fordítással ellentétben nem Krisztus, hanem Isten Fia evangéliumának nevez, amelyben szerinte Isten igazsága jelentetik ki „hitből hitbe”: vagyis a Krisztushitből, a nem látható valóságról való meggyőződéssé, vagyis a nem láthatókba (Isten Fiába) vetett hitbe. Néhány vers alapján ez jól igazolható is:

„Mert nem szégyenlem a (Krisztus) evangyéliomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére, zsidónak először meg görögnek. Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.” (Róma 1:16-17). (Zárójelben jegyzem meg, hogy az a.) vers ezen fordítását a legrégebbi kéziratok nem támogatják, a Krisztus szót ezért tettem zárójelbe.)

"Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az ő halálához;" (Fil 3:10)

Az 'Ő' itt a Pál szerint feltámadt Úr. Az a halálból feltámadt Fiú, aki a vétkes hústesthez hasonlatos testben lévén, az Isten által az emberek üdvéért halálra adatott. Mikor adatott az emberek üdvéért halálra? A kivégzését megelőző valamelyik éjszakán, és nem a kereszten. Na most akkor hogyan akar Pál hasonlatos lenni a Fiú halálához? Úgy, hogy kereszten akarja végezni? Nyilván nem, hanem úgy, ahogyan a Fiú is halálra adatott Isten által.

Pált nem érdekelte az üres sír, sosem beszél róla. Pál számára a halál nem az volt, amikor valakit sírba tesznek, hanem az, amikor hasonlatossá vált a Fiú, Isten általi halálához. Ő hasonlatos akart lenni, részesülni akart a Fiú halálában (nem a kereszthalálában). Krisztus rabszolgája akart lenni, mert így remélhette a halottak feltámadásában való részvételét:-) Pál a Krisztussal, (és nem a Fiúval) együtt megfeszített óemberét halottnak gondolta ugyanis:-) Szó szerint, nem képletesen!

Pál tehát a Krisztust hirdette, mint megfeszítettet, és ezzel az volt a célja, hogy a Krisztushitből, az Isten Fiába vetett hitre juttassa hallgatóságát. Pál a láthatót azonosította a Krisztussal, a láthatót, mint a Krisztussal megfeszített óemberével, önmagát pedig, a nem látható, belső, megújult szellemi emberrel: „Mert most tükör által, homályosan látunk…” (1Kor13:12). „Nézzétek csak a szem előtt való dolgokat! Ha valaki elhitte magáról, hogy a Felkenté (Krisztusé), az magából kiindulva vessen azzal számot, hogy amint ő a Felkenté (Krisztusé), úgy mi is.” (Csia; 2Kor 10:7)

Pál tehát Krisztusban (aki nem azonosítható Jézussal) egy isteni megoldást látott a törvény átkára, a törvény erejére, hiszen Pál szerint a bűnnek nincs ereje a törvény nélkül. Pál szerint a bűn okozza a halált, de a bűn az erejét a törvénytől kapja. Farizeusként viszont nem tagadhatta meg a törvényt, az számára szent, és sérthetetlen volt. Ezért az írások alapján egy olyan koncepciót látott megvalósulni, ami szerint „a törvény vége Krisztus” (Róma10:4), vagyis az Isten által felkínált, Krisztus engesztelő áldozatának elfogadása révén egy szellemi, megújult állapotban létezést a Krisztusban, ahol már nem hat a törvény átka, ahol nem a hústest uralja az emberi gondolkodást és cselekedeteket. Ez úgy lehetséges, hogy az ember már nem azonos önnön önmagával, akit a tükörben lát nem más, mint a Krisztus. Így válik érthetővé, hogy Pál miért „hitből hitbe”, és nem hitből és cselekedetekből egyszerre látta az Isten előtti megigazulás jézusi útját. „Sőt magunk is halálra szántuk magunkat, hogy ne bizakodnánk mi magunkban, hanem Istenben, aki feltámasztja a holtakat…” (1Kor1:9)

Pál szerint a törvényt nem lehet betölteni, hanem a KrisztusBAN ér véget. Na persze nem úgy, ahogyan ezt ma a keresztények képzelik:-) Pál nem azt írja, hogy a törvény elvezet minket Jézushoz, vagy hogy „Jézushoz vezérlő mester” lenne, ez az eddigiek alapján teljesen nonszensz lenne Páltól, hanem azt, hogy a "törvény vége a Krisztus." A törvény vége pedig a 10. parancsolat, a „Ne kívánd…” parancs, ami által a bűn erőt kapván Pál (a belső, nem látható ember) halálát okozta (Róma7).

Az is elképzelhető, hogy Pál úgy gondolta, hogy mindenki a Krisztusban van, csak ennek a tudatosodása, gnózisa, ismerete, belátása különbözteti meg a keresztényt, vagyis a krisztusi embert a többi, „belátással nem bíró” hitetlenektől, köztük „Ábrahám magvai”-tól, akik nem hittek neki. Pál és követői nem tartották önmagukat oly vakmerőnek, „…hogy azok közé számítsuk magunkat, vagy azokkal vessük össze magunkat, akik maguk ajánlják magukat. Sőt ezek, mivel magukat magukkal mérik, és magukat magukkal hasonlítják össze, belátással nem bírnak.” (2 Kor:10:12), írja a korinthusi gyülekezetet ajánlólevelekkel felkereső és apostolságát megkérdőjelező emberekről az apostolságát kétségbeesetten igazolni próbáló Pál.

A három teológia

Arra, hogy ez a teológia valóban a páli teológia részét képezte, evangéliumi utalások és különös változások is mutatnak. Három különös rész van Lukácsban, ami arra engedi következtetni az embert, hogy ez tényleg valós teológia volt. (Még akkor is, ha az első rész nem Lukács munkája.)

1. A Getsemánéban történtek

2. A kárpit kettéhasadása

3. A százados szavai a keresztnél

Mielőtt sorba vesszük, azt tudni kell, hogy a mai álláspont szerint Márk evangéliuma a legkorábbi, Márk volt Máté és Lukács egyik forrása, mindketten átvettek Márktól, és mindemellett kiegészítették, és hagytak el belőle, illetve megváltoztattak részeket, a krisztológiájuknak megfelelően. Az egy nagyon erős egyházi hagyomány, hogy Lukács (vagy aki írta az evangéliumot, hiszen nem nevezi meg magát) Pál tanítványa volt, de ezt nem csak a hagyomány bizonyítja, hanem az evangéliumban fellelhető teológiai hasonlóságok is.

Most azt mutatjuk meg, hogy a lukácsi változások, a fent vázolt teológiát hogyan erősítik meg.

1. A Gecsemánéban történtek.

A Gecsemánés sztori mindhárom szinoptikus evangélium részét képezi, viszont a Lukács hozzátesz egy különös részt, amiről sem a Márk, de sem a Máté nem beszél. Ez a rész így hangzik:

"És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak." (Lukács22:44)

Szerintem nem kell magyarázni a fentiek ismeretében, hogy ez mit akar jelenteni. A Fiú haláláról beszél, ugyanúgy, mint Pál. A vércseppek hangsúlyozásával pedig egyértelművé teszi, hogy itt a Fiú (aki nem volt részese húsnak és vérnek) meghalt. 

 2.A kárpit kettéhasadása.

Márk evangéliumában a templom kárpitja a keresztrefeszített Jézus Krisztus halálát követően hasad ketté, azzel jelezve, hogy Jézus Krisztus kereszthalála az, ami elhozta az üdvösséget. Máté nem változtat ezen, Lukács viszont ismét belenyúl a szövegbe:

"És meghomályosodék a nap, és a templom kárpitja középen ketté hasada. És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala."

Vajon miért változtatott Lukács? A kérdésre a választ a harmadik változtatás adja meg sztem.

 3. A százados szavai a keresztnél.

Ez annyira egyértelmű, hogy csak egyszerűen idemásolom a három evangélium részletét:

"Bizony, ez az ember Isten Fia vala!"(Márk15:39)

"Bizony, Istennek Fia vala ez!" (Máté27:54)

"Bizony ez ember igaz vala." (Lukács23:47)

Lukácsnál a kereszten Jézus már nem Isten Fia. Hiszen Isten Fia már előző este átadatott a halálnak.

Pál apostol mindennapjai

Az igazság az, hogy Pál apostol saját napjaiban nem ő volt a hatalmas, mindenütt jelenlévő apostoli tekintély, amely az Újszövetség szerint és a mai keresztények számára tűnik. Pál hét darab hiteles levelei mindegyike azt mutatják, hogy mindenütt, ahol megfordult, ellenségei voltak. Nemcsak a keresztény mozgalmon kívülállók között, hanem belül - a jeruzsálemi apostolok, a korintusi szuper apostolok, a galatai zsidó- "keresztény" misszionáriusok vagy a filippi "kutyái" között is. Ezek a különféle "keresztény" vezetők saját nézetekkel rendelkeztek, amelyek minden esetben ellentétben álltak Páléval. És ezek csak azok a csoportok, amelyekről tudunk. Hány tucat más is lehetett ott? Mit gondoltak ezek az emberek? Mit hittek? Mi volt a "kontextusuk"? Sajnos mivel nincsenek leírva, nincs "textusunk", nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy nem azt hitték és gondolták mint Pál, hiszen vitájuk volt Pállal.

Azt is tudhatjuk, hogy Saul (Pál apostol) írástudó farizeus volt, ami viszont vitatott, hogy az is maradt. A bibliai beszámolók szerint beszélt héberül is, de Pál forrása minden bizonnyal a Septuaginta (görög nyelvű ószövetség) lehetett, hiszen görög anyanyelvű volt. Pál igazából mindent az írásokból magyarázott. A nevéhez köthető hit általi megigazulás tanát is az írásokból vezeti le, és mint alább látni fogjuk ez igencsak problémás Pál esetében.

Az élet úgy hozta, hogy közel tíz éves terápiás és diagnosztikus ismereteket szerezhettem különféle tanulási és fejlődési zavarok terén. Tapasztalataim és a hiteles páli levelek alapján arra jöttem rá, hogy a páli jellemrajhoz hozzátartozik az a sehol nem említett, feltételezhetően igaz tény, hogy Pál különös "idézési és szövegértelmezési” szokásai mögött valamiféle írott nyelvi és/vagy nyelvfejlődési zavar állhatott, amit az alábbiakban meg is tárgyalunk. Keresztény apologetáknak is feltűnt már ez, amire a „kor idézési szokásaira” hivatkozva próbálnak erőltetett magyarázatokat adni, pedig az ok sokkal profánabb.

Pál általában (szinte mindig) diktálta a leveleit, és csak a végén, a köszöntést írta le saját kezűleg. Kivételt képez a Filemonhoz írt levél, amit börtönből írt, és ami mindössze egy fejezetből áll, gyakorlatilag a legrövidebb hiteles páli levél. Ennek két oka lehet: 1. nem értette és ismerte azt a nyelvet, amin írták a diktálást, vagyis a görögöt; 2. nehezére esett az írás, lassan ment neki stb. Mivel tudjuk, hogy Pál görög anyanyelvű volt, Tarzuszból, Kisázsiából származott, valószínűbb, hogy nem az első lehetőség miatt diktált, hanem a második miatt.

"A köszöntést én Pál írom a saját kezemmel, ami ismertető jegye minden levelemnek. Így írok." (Tessz3:17) Hogyan ír? Miért volt fontos ezt megjegyeznie? Azért, mert valószínűleg különös, jellegzetes írásmódja lehetett, amiről felismerhető volt az írása. Talán csúnyán és kesze- kuszán írhatott. Ez pedig írászavarra, az írás alaki kivitelezésének a zavarára utal.

Pálnak viszont nem csak az írással volt baja, hanem a beszéddel is: "Ha pedig avatatlan (ἰδιώτης- szó szerint idiotosz, vagyis fogyatékos) vagyok is a beszédben," (2Kor 11:6) "Mert, úgy mondják, ... maga jelenvolta erőtelen, és beszéde silány." (2Kor 10:10). Pálnak vagy igen erős artikulációs zavara (dadogás, pöszeség stb), vagy valamilyen beszédfogyatékossága (pl. diszfázia) lehetett, ami miatt nehezen fejezte ki magát.

Mivel ezek a zavarok azonos idegrendszeri gyökerűek, általában különböző zavarokkal társulnak, ezért valószínűleg olvasási és szövegértési problémái is lehettek, ami megmagyarázza, az eredeti ószövetségi szövegek furcsa értelmezését és az eredeti jelentéstől eltérő beidézéseit. Így lehetséges az, hogy pl a Róm9:25-ben Pál veszi Hóseás könyvét, idéz belőle egy részt, majd valami egészen más értelemben használja fel a kiragadott szakaszt. Vagy amikor a Róma 3-ban a zsoltárokból idézve a szövegösszefüggéstől függetlenül mindenkit igaztalannak bélyegez, figyelmen kívül hagyva, hogy Dávid az ellenségeiről beszél, és nem általában az emberiségről.