Pál nem Jézustól indult, hanem a kijelentett Fiútól

Most időzzünk el egy gondolatkísérletnél. Tegyük fel egy pillanatra, hogy a Jézus-hagyomány nem úgy áll, ahogy azt a későbbi kereszténység elénk tette. Tegyük fel, hogy Pál leveleiből nem a földi, életrajzi Jézus a kiindulópont, hanem valami egészen más: a Fiú kijelentése, a Krisztusban-lét, az óember halála és az új ember megjelenése. Ha így olvassuk Pált, akkor azonnal felmerül a kérdés: mi ez az egész? Erre a kérdésre próbál választ adni a HáromNév Modell.

Már valahol többször írtam, hogy Pál kijelentése akár valóságos történelmi esemény is lehetett, tehát tényleg érezhetett valami olyat, hogy Isten kijelentette a Fiát őbenne. Most fogadjuk el, hogy ez egy megtörtént, történelmileg valós esemény volt. Ne vegyünk mindent el Páltól, hanem ezt a kis mondatát vegyük figyelembe, és higgyük el neki, amit átérzett. Csak az ApCselből tudjuk, hogy Damaszkuszban történt ez az esemény, de Pál erről többet nem beszél egy szót sem. Ezek után eléggé megváltozott a személyisége, és rögtön az eklézsia mellé állt, és segíteni próbált nekik. Pál tehát saját tekintélyét nem a földi Jézus személyes ismeretéből vezeti le, hanem egy kijelentésből, egy küldésből: a kijelentett Fiúból. Máris felmerül egy probléma!

A probléma ott kezdődik, hogy Pál kijelentése nem egyszerű vallási élményként működött. Nem csak arról van szó, hogy Pál „megtért”, új véleménye lett, és csatlakozott egy közösséghez. Ennél mélyebbről beszél. Ha komolyan vesszük Pált, akkor a Fiú kijelentése benne nem pusztán információ volt, hanem létváltozás. Pál nem egyszerűen megtudott valamit, hanem átkerült valamibe: a régi Pál meghalt, és Pál krisztusba került. Pál ebbe a kijelentésbe belehalt! Szó szerint, nem csak  emlékezés képpen. Ha nincs Jézus- márpedig most ebben a blog bejegyzésben nincs- akkor Pál kijelentése ezt jelenti: a régi ember meghalt, és az új embernek kell élnie helyette. A régi ember, aki ő maga volt, krisztusban van, az új ember pedig a Kyrios/Úr fennhatósága alatt állt. Pál ugyanazon ment keresztül, mint az Úr, csak Pál a halálig jutott, de a hit megmentette őt: hitt a krisztusban, és hitt a Fiúban is. 

A Galata-levélben Pál ezt mondja: „Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká lévén értünk, mert meg van írva: Átkozott mindenki, aki fán függ.” Ez a vers közvetlenül kapcsolódik az 5Mózes 21:22–23-hoz. Innen tudhatjuk, hogy a fára akasztás a mózesi törvény világában nem önálló kivégzési mód volt, hanem a már kivégzett ember testének közszemlére tétele. A fára függesztett test az átok jele lett, ezért nem maradhatott kint éjszakára: még aznap el kellett temetni. Ez azért fontos, mert ha Jézus halálát az evangéliumok szerint római keresztre feszítésként olvassuk, akkor az nem a zsidó bírósági kivégzési módok rendszerébe tartozik. A rabbinikus jog négy bírósági halálnemet ismer: kövezést, égetést, kard általi halált és fojtást. A keresztre feszítés nem ezek közé tartozik, hanem római kivégzési forma. Pál azonban nem római jogi oldalról értelmezi a halált, hanem a mózesi átoklogika felől: „átkozott mindenki, aki fán függ.” Pál görög szövegében nem a latin crux szó áll, hanem a σταυρός / staurós, illetve a σταυρόω / stauroó szócsalád. Ezek eredetileg cölöpöt, karót, kivégzőoszlopot, illetve ilyen eszközön való kivégzést jelentenek. A latin crux később a római és keresztény latin nyelvben lett a megfelelő szó erre a kivégzőeszközre, innen jön a későbbi „kereszt” teológiai és szimbolikus jelentése is. Pálnál azonban ezek a szavak nem egyszerű életrajzi jelként működnek. Nem az a fő kérdés, milyen formájú volt a fa vagy az eszköz. A lényeg az, hogy a staurós Pálnál ontológiai töréspont: ott történik meg a régi ember, a hústest, a világ és a bűn uralmának lezárása. Amikor Pál a megfeszített Krisztusról beszél, akkor nem pusztán egy kivégzési jelenetet idéz fel, hanem azt a létállapotot nevezi meg, amelybe ő maga is bekerült: „Krisztussal együtt megfeszíttettem.”

Ha Pált így olvassuk, akkor az eklézsia jelentése is megváltozik. Az eklézsia nem egyszerűen azok közössége, akik egy földi Jézus emlékét őrzik. Nem egy vallási emlékklub, nem egy tanítói iskola, nem egy történeti mester követőinek társasága. Pálnál az eklézsia sokkal mélyebb valóság: azoknak a közössége, akik Krisztusban vannak. Ez döntő különbség. Ha az eklézsia csak Jézus emlékét őrizné, akkor középpontjában a múlt állna: mit mondott Jézus, mit tett Jézus, merre járt Jézus, kik ismerték Jézust. Pálnál azonban nem ez a hangsúly. Ő nem Jézus földi életének részleteiből építi fel az eklézsiát. Nem példázatokat idéz, nem csodákat sorol, nem életrajzi emlékezést ad át. Hanem arról beszél, hogy a hívők Krisztusban vannak, Krisztussal együtt meghaltak és együtt alkotják Krisztus testét.

Ezért az eklézsia Pálnál nem kívül áll Krisztuson, hanem Krisztusban létezik. Nem csupán hisz Krisztusban, hanem részesedik abban a létállapotban, amelyet Pál Krisztusnak nevez. Az eklézsia nem azért fontos, mert emlékszik valamire, hanem azért, mert benne jelenik meg az új ember valósága. A közösség maga válik annak a térnek a hordozójává, ahol a régi ember meghal, és az új ember élni kezd. Ezért mondhatja Pál, hogy a hívők egy testet alkotnak. Ez a test nem biológiai test, és nem is egyszerű szervezeti hasonlat. A test itt létközösség. Az eklézsia azoknak a teste, akik a Krisztusban-létben összetartoznak. Nem azért egyek, mert ugyanarra az emlékre hivatkoznak, hanem mert ugyanabba a létbe kerültek.

A HNM szempontjából ezért az eklézsia nem Jézus-hagyományt őrző közösség, hanem Krisztusban álló test. A kérdés tehát nem az, hogy az eklézsia hogyan emlékezett Jézusra, hanem az, hogy Pál szerint mi történt azokkal, akik Krisztusba kerültek És itt válik igazán élessé a különbség. A későbbi kereszténység hajlamos mindent visszarendezni Jézus történeti alakja köré. Pálnál viszont a hangsúly nem az emlékezésen, hanem az áthelyezésen van. Nem az a lényeg, hogy az ember tud valamit Jézusról, hanem az, hogy meghal a régi világ számára, és Krisztusban új létet kap.

Üdv a halálban!

Minden jót!