A 20. század második felében, főként a Helsinki
Egyetem teológiai karán, egy új teológiai irányzat bontakozott ki, amelyet ma „finn
páli iskolának” (Finnish School of Pauline Theology) nevezünk. Ez az iskola
a reformáció örökségéből, különösen Luther Krisztusban-lét tanításából
indult ki, ám azt a páli levelek mélyebb, egzisztenciális-ontológiai
olvasatával kapcsolta össze. A finn teológusok nem jogi vagy forenzikus értelemben értették a
„megigazulást”, hanem valóságos részesedésként Krisztus isteni életében
(theosis).
Ez az irányzat lényegében új páli reneszánszot
indított el Észak-Európában, amely azt hangsúlyozta: Pálnál a hit nem csupán bizalom, hanem ontológiai egység a
Felkenttel (Krisztussal). A finn iskola ezzel túllépett a protestáns teológia hagyományos „bűn–kegyelem”
sémáján, és közelebb került az ószövetségi és keleti misztikus
hagyományokhoz, ahol a megváltás nem külső esemény, hanem az isteni
életben való részesedés.
A finn iskola tehát nem pusztán Luther újraértelmezése
volt, hanem Pál mélyebb, ontológiai értésének visszanyerése — oly módon,
hogy a „Krisztusban-lét” valósága új fényt vetett az ember, a Fiú és az Isten
kapcsolatára.
2. A finn páli iskola teológiai
alapállása
A finn páli iskola gondolkodásának kulcsfogalma a részvétel (participatio). E felfogás szerint az ember nem kívülről igazul meg, hanem Krisztus valóságának belső részese lesz. A hit aktusa tehát nem pszichológiai meggyőződés, hanem valóságos egyesülés az isteni lénnyel. Ez az iskolát ontológiai realizmussal jellemzi: „A hitben maga Krisztus van jelen” (In ipsa fide Christus adest – Mannermaa).
A „megigazulás” itt nem pusztán jogi kimondás („Isten
igaznak nyilvánít”), hanem létállapotváltozás. Krisztus nem csak példakép, hanem ontológiai forrás, amelyben az ember
újra „Isten képmása” lesz. Ezzel a finn teológusok Pált nem vallástörténeti reformerként, hanem ontológiai
tanítóként olvassák: olyan emberként, aki felismerte, hogy az emberi lét csak Krisztusban válik
valódivá.
A „Finn Pál-iskola” tehát a teológiai figyelmet
áthelyezi:
- a jogi
megigazulás (Luther klasszikus értelmezése) helyett
- a valóságos
egyesülésre, vagyis a Krisztusban való létezésre.
Ez az irány gondolatban összefonódik a keleti
keresztény theosis hagyományával, ahol az ember célja az, hogy részesedjen
Isten életében, nem pedig csupán bocsánatot nyerjen.
Tuomo Mannermaa (1937–2015) a finn páli iskola
szellemi központja volt, aki Luther és Pál teológiáját újraolvasta ontológiai
kulcsban. Alaptétele a híres latin formula:
„In ipsa fide Christus adest” – „A hitben maga
Krisztus van jelen.”
Ez az állítás látszólag egyszerű, de teológiailag
forradalmi: Mannermaa szerint a megigazulás nem csupán Isten kijelentése, hanem Isten
önátadása. A hit nem pusztán az ember reakciója, hanem az a hely, ahol Krisztus
ontológiailag „jelenvalóvá” válik az emberben.
3.1. A hit mint ontológiai esemény
Mannermaa Luther és Pál közös nevezőjét abban látja,
hogy a hit nem szubjektív hitcselekedet, hanem objektív valóság,
amelyben Isten maga cselekszik. Ezért amikor az ember hisz, nem önmagában hisz, és nem egy távoli isteni
ígéretben, hanem a Krisztus valóságába lép be. A hit tehát „részvétel Krisztusban” (participatio Christi), ahol a „Krisztus” nem név, hanem létforma, az isteni és emberi természet
közössége.
Ez a gondolat szoros kapcsolatban áll a teológiai theosis (istenivé válás) tanával: az ember nem csupán megbékélt teremtmény, hanem részesedik az isteni életben. Mannermaa szerint ez az, amit Pál az „új teremtés” (2Kor 5,17) és az „új ember” (Ef 4,24) fogalmával fejez ki.
3.2. A Krisztusban-lét mint valóság
Mannermaa hangsúlyozza, hogy a „Krisztusban” (ἐν Χριστῷ) kifejezés Pálnál nem metafora, hanem ontológiai kifejezés. Ez a létállapot nem lelki vagy erkölcsi következmény, hanem valóságos jelenlét: Krisztus a hívőben, és a hívő Krisztusban — nem képletesen, hanem valósan. Ezzel Mannermaa visszavezeti Pál teológiáját a legkorábbi keresztény misztériumfelfogáshoz: a hit nem megértés, hanem isteni belépés az emberi létbe. A „megigazulás” tehát nem csupán státuszváltozás (mint a forenzikus értelmezésnél), hanem létváltozás – az ember átmegy a halálból az isteni élet rendjébe.
3.3. A Fiú és Krisztus egysége
Mannermaánál
Mannermaa nem különbözteti meg nyíltan a „Fiút” és a „Krisztust” (ahogyan az én koncepcióm teszi), de az ő gondolatmenetében a Krisztus mindig a Fiú ontológiai valósága. Azaz: a Krisztusban-lét nem pszichológiai vagy erkölcsi szinten történik, hanem a Fiú isteni természetében való valóságos részesedés által. Ebben a tekintetben Mannermaa teológiája meglepően közel áll ahhoz, amit én hírdetek: hogy a Fiú élő valóság, és az ember nem erkölcsi úton válik „újjá”, hanem amikor Isten a Fiúban közli vele a lét másik, halálon túli dimenzióját.
Összegzés
Tuomo Mannermaa szerint tehát:
- A hit
nem pszichológiai viszonyulás, hanem ontológiai kapcsolat.
- A Krisztusban-lét
nem metafora, hanem az új ember valósága.
- A megigazulás
nem jogi aktus, hanem Isten valóságának belépése az emberbe.
Ez a felfogás Pál eredeti teológiáját sokkal
inkább „létezés-teológiaként” mutatja be, nem morális vagy rituális rendszerként. Innen indul ki a finn iskola többi képviselője is, akik mind a részvétel, a
belső átváltozás, és az isteni jelenlét irányában mélyítik tovább Pál gondolatvilágát.
Heikki Räisänen (1941–2015) a finn páli iskola „realistább” és szkeptikusabb irányvonalát képviselte. Míg Tuomo Mannermaa és követői Pál teológiájában ontológiai egységet láttak (a Krisztusban-lét misztériumát), addig Räisänen azt állította: Pál gondolkodása nem rendszer, hanem dinamikus teológiai folyamat. Räisänen teológiája ezért nem a misztériumra, hanem a belső feszültségekre épít. Szerinte Pál levelei több, egymással versengő eszmei réteget tartalmaznak:
- a zsidó
törvény és a hit ellentétét,
- az
emberi felelősség és isteni előre elrendelés kérdését,
- a test
és szellem viszonyát,
- valamint
az „új ember” és „régi ember” közti drámát.
Ezek a feszültségek nem oldhatók fel, mert épp ezek adják
Pál teológiájának erejét.
4.1. Pál mint teológiai vitatér
Räisänen szerint Pál levelei nem egységes hittani
szövegek, hanem teológiai viták dokumentumai. A levelekben Pál nem egyszerűen tanít, hanem küzd: a törvény, a bűn, a test és a szellem kérdéseiben önmagával is vitázik. Ebből fakad az, hogy Pál írásaiban a megigazulás egyszerre jelenik meg:
- hit
általi isteni ajándékként,
- de
egyúttal a hívő életmód erkölcsi következményeként is.
Räisänen így írta le ezt a kettősséget: „Pál egyszerre akarja megmenteni Isten szuverenitását és az ember felelősségét.” Ez a feszültség nem hiba, hanem Pál teológiai őszintesége — az a tény, hogy az emberi létezés az isteni kijelentés fényében soha nem lesz teljesen átlátható.
4.2. A törvény és a hit dialektikája
Räisänen legismertebb munkája, Paul and the Law (1983), a törvény és hit viszonyát elemzi. A klasszikus protestáns értelmezés szerint Pál egyszerűen „meghaladja” a törvényt: a hit váltja fel a cselekedeteket. Räisänen viszont azt állítja, hogy Pál nem meghaladja, hanem belülről szétfeszíti a törvény fogalmát. A törvény Pálnál egyszerre:
- szent
és jó (Róm
7,12),
- de
ugyanakkor halált hozó (Róm 7,10).
E paradox kijelentések szerinte nem logikai ellentmondások, hanem egzisztenciális ellentétek: Pál a törvényben az emberi lét tragikumát látja — azt, hogy a jó szándék mindig a halál törvénye alá esik. Ez a gondolat közel kerül az én ontológiai értelmezésemhez, ahol a „Krisztus” a halálban való létmód neve, és a törvény csak addig hat, amíg az ember ebben a létformában marad.
4.3. A test és szellem feszültsége
Räisänen külön figyelmet szentel a „σάρξ” (test) és „πνεῦμα” (szellem) kifejezéseknek. Szerinte Pálnál ezek nem antropológiai kategóriák, hanem ontológiai pólusok: a „test” a halálhoz tartozó, a „szellem” pedig az isteni léthez. Pál tehát nem dualista, hanem egzisztenciális ellentétet fejez ki: az ember a „testben” él, de a „szellem” által várja az átváltozást. Ezt Räisänen úgy értelmezi, hogy Pál gondolkodása nyitott marad: nem mondja meg, hogyan lesz a testből szellem, csak azt, hogy a „Krisztusban” való lét az emberi természet átlényegülésének kezdete.
Ez megint nagyon rokon az én koncepciómmal: a Fiú (mint élő, nem anyagi valóság) a halálon túli szellemi forma, míg a Krisztus az a halálban levő állapot, amelyben az ember még „testben” él.
4.4. Összegzés – Pál teológiája mint
paradoxon
Räisänen tehát Pált nem rendszerezni, hanem értelmezni akarja — úgy, hogy a levelek belső feszültségei maguk legyenek a kijelentés hordozói. Pál teológiája szerinte nem lezárt rendszer, hanem mozgás az isteni és emberi határán. Ez a megközelítés nem áll ellentétben Mannermaa ontológiai értelmezésével, csak a hangsúlyt másra helyezi: nem a „jelenlétre”, hanem a „feszültségre”. Ha Mannermaa Krisztust mint belső isteni egységet látja, akkor Räisänen Krisztust mint megoldhatatlan ellentétet — a törvény és szabadság közti dráma csúcspontját.
Olli-Pekka Vainio (szül. 1972) a finn teológiai iskola
fiatalabb képviselője, aki Tuomo Mannermaa tanítványaként indult, de
munkásságában már a 21. század filozófiai nyelvén fogalmazta újra Pál
teológiáját. Legfontosabb műve, a Justification and Participation in Christ (2008)
arra épül, hogy a megigazulás nem pusztán jogi vagy etikai esemény,
hanem ontológiai részvétel Krisztus valóságában.
5.1. A megigazulás nem jogi, hanem
létbeli folyamat
Vainio elutasítja a klasszikus lutheri értelmezést,
amely szerint a megigazulás forenzikus aktus, Isten jogi kimondása az
ember felé. Szerinte Pál teológiájában a „megigazulás” (δικαίωσις) nem kívülről történik,
hanem az emberi lény mélyén — ahol az isteni élet átitatja a halandó
létezést.
A hit tehát nem egy állítás elfogadása, hanem az
isteni jelenlétbe való bekapcsolódás. Ez a mozzanat szoros kapcsolatban áll azzal, amit én is hangsúlyozok: a Fiú és Krisztus közötti különbség ontológiai, nem pszichológiai természetű. Az ember a „Krisztusban” való lét által részesedik a Fiú (az élő valóság)
formájában — tehát a megigazulás nem kegyelmi státusz, hanem az új létbe való átvitel.
5.2. A részvétel mint theosis
Vainio teológiájában központi szerepet kap a theosis
(istenivé válás) fogalma. Ez nem azt jelenti, hogy az ember „istenné lesz”, hanem azt, hogy részesedik
az isteni életben. Vainio számára a theosis nem misztikus, hanem krisztológiai realitás:
„A Krisztusban-lét nem szimbólum, hanem ontológiai
átalakulás.”
Ez a gondolat mélyen egybevág az én Fiú–Krisztus
értelmezésemmel, ahol a Fiú mint élő szellemi valóság az emberben csak akkor
jelenhet meg, ha az ember meghal a Krisztusban. Vainio így értelmezi a páli kijelentést: „Krisztussal együtt megfeszíttettem;
élek többé nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Nála ez nem morális átváltozás, hanem ontológiai egyesülés: az ember „énje” belép az isteni valóságba, és onnan nyer új létformát.
5.3. Az ember mint ontológiai
„határ-lény”
Vainio teológiájában az ember nem önmagában álló entitás, hanem határ-lény: egyszerre test és szellem, időbeli és örök, halandó és isteni lehetőséggel rendelkező. Ezért a megigazulás nem külső ítélet, hanem az emberi létezés átlépése az isteni létbe. Az ember Krisztusban „átlépi a határt” — nem elméleti módon, hanem valóságosan, az isteni életbe kapcsolódva. Vainio ezt úgy fogalmazza meg, hogy a hit nem emberi teljesítmény, hanem Isten önmozdulása az emberben. A hit aktusa maga a Krisztus megjelenése, vagyis Isten létezésének tükröződése az emberben. Ezzel Vainio Mannermaa tételét kiterjeszti: Krisztus nemcsak „a hitben van jelen”, hanem a hit maga a Krisztus megjelenése.
5.4. Krisztus mint ontológiai közeg
Vainio egyik legeredetibb gondolata, hogy Krisztus nem
csupán személy, hanem ontológiai közeg. Ebben az értelemben Krisztus a lét olyan „tere”, amelyben az isteni és emberi
valóság találkozik.
Ez a szemlélet nagyon közel áll az én állításomhoz, miszerint:
„A Krisztus a halál formája, a Fiú pedig az élő
valóság.”
Mert ha Krisztus „közeg”, akkor valóban nem azonos a
Fiúval, hanem az a forma, amelyben Isten és ember érintkezik — a
határzóna, ahol a halál és élet, isteni és emberi összetalálkozik.
Összegzés
Olli-Pekka Vainio gondolatrendszere a finn iskola
egyik legmélyebb ontológiai értelmezése:
- A
megigazulás belső valóság, nem jogi nyilatkozat.
- A hit Isten
mozdulata az emberben.
- Krisztus
nem pusztán személy, hanem az isteni valóság tere.
- Az
ember a Krisztusban-lét által valóságosan átlényegül.
Ezzel Vainio teológiája nemcsak Mannermaa munkásságát
fejleszti tovább, hanem mély összhangban áll az én Fiú–Krisztus ontológiai teológimmal, ahol a Fiú élő és szellemi, a Krisztus pedig a halálban adott forma, amelyen keresztül az ember Istenhez való viszonya ontológiailag megvalósul.
Risto Saarinen (szül. 1959) a finn páli iskola
harmadik generációjához tartozik, de munkásságában már a posztmodern
filozófia és a nyelvteológia szemlélete is megjelenik. Legfontosabb műve, a God and the Gift: Luther’s Theology of the Divine and
Human Relationship (2005) középpontjába azt a kérdést állítja, hogyan
lehetséges kapcsolat Isten és ember között. Saarinen számára a keresztény teológia lényege nem a megigazulás, nem a
törvény, hanem a viszony – a relatio – amelyben az ember és Isten
egymásra irányuló létformák.
6.1. A kapcsolat mint ontológiai
esemény
Saarinen szerint a keresztény hit nem egy
„hit-tartalom” elfogadása, hanem egy kölcsönös mozgás: Isten
„önkiáradása” és az ember „befogadó válasza”. Ezt nevezi „ajándék-metafizikának”: Isten önmaga ajándékát adja, s az ember nem
erkölcsi, hanem ontológiai módon válik részesévé ennek az
önadományozásnak.
„A kapcsolat maga az isteni élet ritmusa.” (Saarinen)
Ez azt jelenti, hogy a létben nincsen „Isten” és „ember” külön-külön, hanem csak a kettő egymásba forduló viszonya — az a tér, ahol az isteni önátadás megtörténik. Ez a gondolat mélyen párhuzamos azzal, ahogy én a Fiút értelmezem: a Fiú nem egy különálló lény, hanem az isteni és emberi létformák találkozása, az a hely, ahol az isteni mozdulat belép az emberi valóságba.
6.2. Az isteni önmozgás és az ember
válasza
Saarinen teológiájában Isten és ember között kétirányú
mozgás történik:
- Isten ad,
az ember fogad;
- Isten megszólít,
az ember válaszol;
- Isten leereszkedik,
az ember felemeltetik.
Ez a mozgás azonban nem dialógus, hanem ontológiai kommunikáció: a lét maga válik beszéddé. A Fiú – Saarinen értelmezésében – az a nyelvi és létszintű médium, amelyben Isten és ember kölcsönösen „megnyílnak” egymás számára. A „Krisztus” itt már nem egyszerűen személynév, hanem a kapcsolat konkrét történeti és testté lett formája — vagyis az a „forma”, amelyen keresztül az isteni szó a világban hallhatóvá válik. Így Krisztus a „testté vált viszony”, a Fiú pedig a viszony isteni oldala.
Ez rendkívül közel áll ahhoz, amit én úgy fogalmaztam: „A Fiú nem hús és vér, hanem élő valóság; a Krisztus az, aki a halál formájában megjelenik, hogy az ember az isteni viszonyba léphessen.”
6.3. A reciprokitás teológiája
Saarinen teológiáját gyakran nevezik a reciprokitás
teológiájának, mert nála minden isteni cselekvés „visszhangot” vált ki az emberben. A megigazulás tehát nem egyirányú aktus, hanem kölcsönös létmozgás: Isten cselekszik az emberben, de ez a cselekvés az ember válaszában teljesedik
be.
Ez a kölcsönösség nem megszünteti az isteni kezdeményezést, hanem azt mutatja, hogy az ember Istenben élő viszony, nem alárendelt teremtmény. Az ember nem „önálló lény”, hanem reláció, amelyben az isteni élet tükröződik. Ez a szemlélet teljesen összhangban van az én ontológiai teológiámmal, amely szerint az ember Krisztusban a halál formájában él, de a Fiú által részesedik az isteni élet mozgásában.
Összegzés
Risto Saarinen a finn páli iskola gondolatkörében a
kapcsolat filozófusaként áll:
- A hit nem
meggyőződés, hanem ontológiai kapcsolat.
- Isten
és ember egymásban léteznek, nem egymás mellett.
- A Fiú
az isteni önadás formája, a Krisztus pedig ennek történeti
kivetülése.
- A
megigazulás kölcsönös viszony, nem egyirányú isteni döntés.
Saarinen tehát a finn iskola gondolatát kiterjeszti az
isteni lét kommunikatív dimenziójára: a valóság alapja nem a „lényeg”, hanem a kapcsolat. Ezzel ő az egyik legközelebbi filozófiai párhuzamom: a Fiú mint a tiszta isteni viszony, a Krisztus mint a halálban adott forma, az ember pedig mint az isteni kapcsolat hordozója.
7. A finn páli iskola és a Fiú–Krisztus ontológiai teológia összefüggései
A finn páli iskola és az én ontológiai koncepcióm között mély rokonság áll fenn: mindkettő a „Krisztusban-lét” kifejezést nem vallási vagy erkölcsi viszonynak, hanem létmódnak tekinti. A különbség ott kezdődik, ahol a finn iskola nem választja szét a Fiút és a Krisztust, míg az én rendszerem szerint a Fiú és a Krisztus két külön létállapot: a Fiú az élő, szellemi valóság, a Krisztus pedig az isteni halálra adott forma.
7.1. A közös kiindulópont: a lét nem statikus, hanem reláció
A finn iskola alaptétele, hogy a valóság nem lényegi, hanem kapcsolati szerkezetű. Mannermaa, Vainio és Saarinen mind úgy látják, hogy az ember és Isten viszonya nem külső viszony, hanem belső részesedés. Ez teljesen egybevág az én ontológiai szemléletemmel, ahol az ember nem önmagában létező, hanem Krisztusban van, s ez a „birtokoltság” Isten rendjében határozza meg létét.
A különbség: A finn iskola számára Krisztus maga az isteni viszony. Az én értelmezésemben Krisztus a halál állapota, amelyben az isteni viszony elrejtőzik. Mindkét esetben Krisztus a határ: az ember és az isteni közti átmenet. Csakhogy míg a finnek Krisztust a jelenlévő isteni valóságként látják, én a Krisztust az elveszett Fiú ontológiai lenyomataként értelmezem.
7.2. A Fiú mint ontológiai forrás – a finn iskola rejtett rétege
A finn teológusok nem beszélnek külön „Fiúról”, de a Krisztusban-létet mindig úgy írják le, mintha Krisztus maga volna az isteni szubsztancia: az élő, belülről átitató valóság. Ez a gondolat – bár náluk implicit – megfelel annak, amit én Fiúként nevezek: a tiszta isteni lét, amely nem testből, nem vérből, hanem szellemből való. Mannermaa „In ipsa fide Christus adest” tétele – „A hitben maga Krisztus van jelen” – valójában azt állítja, hogy a hitben a Fiú van jelen, csak ő Krisztusnak nevezi, mert a nyelvi hagyomány ezt megkövetelte. De ontológiai szinten ugyanarról a valóságról beszélünk: az isteni létezés bennvalóságáról, amely meghaladja a testi világot.
7.3. A Krisztus mint határ-létforma
A finn iskola szerint Krisztus az a
lét, amelyben Isten és ember egyesül. Nálam viszont Krisztus nem az egyesülés,
hanem az elválasztás helye: a halál, ahol az isteni lét (Fiú) átmegy a világba,
és az emberi lét (test) először érinti az istenit. A két kép tehát ellentétes irányú,
de ugyanazt a határhelyzetet ragadja meg: A finn iskolánál Krisztus az isteni
lét megjelenése. Nálam Krisztus az isteni lét elvesztése és megtestesülése a
halálban. Ez a különbség ontológiai értelemben nem ellentét, hanem mozgás két
iránya: a finn teológia az isteni lefelé mozdulását látja, én pedig az emberi
felfelé mozdulását – a feltámadás ontológiáját.
7.4. A megigazulás mint ontológiai átvitel
Mind a finn
iskola, mind az én rendszerem elutasítja a jogi–forenzikus megigazulás-fogalmat.
A „megigazulás” nem ítélet, hanem átvitel: az ember másik létmódba helyezése.
Vainio ezt úgy mondja, hogy a megigazulás „részvétel Krisztusban”, én pedig
úgy, hogy az ember „meghal Krisztusban”, hogy a Fiú által feltámadjon. A kettő
közti különbség: Vainiónál az átvitel folyamatos, nálam ontológiai ugrás: az
ember egyik rendből átlép a másikba. Ez a különbség teszi az én teológiámat
apokaliptikussá: a finn iskola Krisztust jelenvaló misztériumként látja, én viszont Krisztust még mindig a halálban levő formaként értelmezem, amelyből csak
a Fiú támadt fel.
7.5. Az Úr mint az élő valóság
A finn iskola utolsó
rétege a megdicsőült Krisztus, akit Pál gyakran nevez „Úrnak” (Kyrios). Náluk
ez a név a Krisztus dicsőséges uralmára vonatkozik. Az én koncepciómban viszont
az „Úr” nem a Krisztus kiterjesztése, hanem a feltámadt Fiú új neve – az
egyetlen élőé, aki már túl van a halálon. Ez döntő különbség, és teológiailag
is radikális: a finn iskola azonosítja az Urat a Krisztussal, én viszont
megkülönböztetem: az Úr a feltámadt Fiú, míg Krisztus a halál formája, amelyben
az ember még meg van tartva. Így az én rendszerem az isteni történet végpontját
nem a keresztben, hanem a feltámadásban látja. Az Úr itt már nem viszony,
hanem tiszta lét: a Fiú, aki önmagában él, test és vér nélkül. ---
E szintézis alapján kijelenthető: a finn páli iskola
teológiailag elökészíti azt az ontológiai áttörést, amit én a Fiú-Krisztus-Úr
hármasságában végigviszek. Ők még nem mondják ki, de sejtik, hogy krisztusban a
halál formája van, és csak a Fiú az, aki valóban él.
Éppen ezért valamit látnom kell még: valóban mindenki halott, vagy csak azok halottak, akik a krisztusban, a felkentben vannak! Ha az igazolódik be, hogy nem mindenki halott, akkor halott számomra csak a páli teológia lesz. Mert akkor az egész sátánivá válik! Mert tudjuk, hogy a magyar nyelvben iSTeN- SáTáN írásai azt mutatják, hogy ugyanabból a mássalhangzókból áll a két név: csak egy másik magánhangzó lett máshova rakva! Vagyis nagyon kis változás van a nevek között. Bár ez nem etimológiai állítás, mégis jelent valamit!
Jegyzetek:
1. Tuomo Mannermaa, Luther- tanulmányok ("In ipsa Christus adest")
2. Heikki Raisanen, Paul and the Law, 1983
3. Olli- Pekka Vainio, Justification and Participation in Christ, 2008
4. Risto Saarinen, God and the ÍGift Luter's Theology of the Divine and Human Relationship, 2005
5. Pál- szöveghelyek: Róma 6; Gal 2,19-20; 2Kor 5,14-17; Ef 4,24
6. Metodikai megjegyzés a terminológiai eltérésekről (Fiú- Krisztus- Úr)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése