A szem előtt való dolgok

Pál kommunikációjának apobetikai szinten nyilvánvalóan a hitre juttatás volt a célja. Milyen hitre akarta eljuttatni Pál a hallgatóságát? Természetesen az Isten Fiába való hitre, ez képezte Pál saját evangéliumát. Ennek a hitnek az alapját nem a damaszkuszi úton történt jelenés adta, hanem Pál azon misztikus és spirituális élménye, amit úgy ír le, hogy „Isten kijelentette a Fiát énbennem.” Nem tudjuk, de valószínűleg Pál arábiai tartózkodása során, vagy az anthiókiai „gyülekezetben” részesülhetett ebben a misztikus élményben, akkor szerezhette meg azt a fajta gnózist, ismeretet, tudást. Pál tehát az őbenne kijelentett Isten Fiába vetett hitre akarta eljuttatni hallgatóságát. Ezen hit megszerzéséhez viszont szükséges volt a Krisztushitre (ami az előzőek alapján nem lehet egyenlő a Jézushittel). Pál szerint a Krisztushitből lehet ugyanis a nem látható valóság létéről meggyőződnie az üzenet vevőjének. A Krisztushit nem azonos a Zsidó 11:1-ben feltáruló keresztény hitfelfogással, viszont a Krisztushit vezet(het) el oda, ahogyan Pál ezt egyértelművé is teszi, amikor kijelenti, hogy „hitből hitbe” tárul fel Isten igazsága (Róma1:17). Így válik érthetővé Pál evangéliumának kvintesszenciája, lényege, amit nem szégyell, és amit a Róma levél elején sok magyar fordítással ellentétben nem Krisztus, hanem Isten Fia evangéliumának nevez, amelyben szerinte Isten igazsága jelentetik ki „hitből hitbe”: vagyis a Krisztushitből, a nem látható valóságról való meggyőződéssé, vagyis a nem láthatókba (Isten Fiába) vetett hitbe. Néhány vers alapján ez jól igazolható is:

„Mert nem szégyenlem a (Krisztus) evangyéliomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére, zsidónak először meg görögnek. Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.” (Róma 1:16-17). (Zárójelben jegyzem meg, hogy az a.) vers ezen fordítását a legrégebbi kéziratok nem támogatják, a Krisztus szót ezért tettem zárójelbe.)

"Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az ő halálához;" (Fil 3:10)

Az 'Ő' itt a Pál szerint feltámadt Úr. Az a halálból feltámadt Fiú, aki a vétkes hústesthez hasonlatos testben lévén, az Isten által az emberek üdvéért halálra adatott. Mikor adatott az emberek üdvéért halálra? A kivégzését megelőző valamelyik éjszakán, és nem a kereszten. Na most akkor hogyan akar Pál hasonlatos lenni a Fiú halálához? Úgy, hogy kereszten akarja végezni? Nyilván nem, hanem úgy, ahogyan a Fiú is halálra adatott Isten által.

Pált nem érdekelte az üres sír, sosem beszél róla. Pál számára a halál nem az volt, amikor valakit sírba tesznek, hanem az, amikor hasonlatossá vált a Fiú, Isten általi halálához. Ő hasonlatos akart lenni, részesülni akart a Fiú halálában (nem a kereszthalálában). Krisztus rabszolgája akart lenni, mert így remélhette a halottak feltámadásában való részvételét:-) Pál a Krisztussal, (és nem a Fiúval) együtt megfeszített óemberét halottnak gondolta ugyanis:-) Szó szerint, nem képletesen!

Pál tehát a Krisztust hirdette, mint megfeszítettet, és ezzel az volt a célja, hogy a Krisztushitből, az Isten Fiába vetett hitre juttassa hallgatóságát. Pál a láthatót azonosította a Krisztussal, a láthatót, mint a Krisztussal megfeszített óemberével, önmagát pedig, a nem látható, belső, megújult szellemi emberrel: „Mert most tükör által, homályosan látunk…” (1Kor13:12). „Nézzétek csak a szem előtt való dolgokat! Ha valaki elhitte magáról, hogy a Felkenté (Krisztusé), az magából kiindulva vessen azzal számot, hogy amint ő a Felkenté (Krisztusé), úgy mi is.” (Csia; 2Kor 10:7)

Pál tehát Krisztusban (aki nem azonosítható Jézussal) egy isteni megoldást látott a törvény átkára, a törvény erejére, hiszen Pál szerint a bűnnek nincs ereje a törvény nélkül. Pál szerint a bűn okozza a halált, de a bűn az erejét a törvénytől kapja. Farizeusként viszont nem tagadhatta meg a törvényt, az számára szent, és sérthetetlen volt. Ezért az írások alapján egy olyan koncepciót látott megvalósulni, ami szerint „a törvény vége Krisztus” (Róma10:4), vagyis az Isten által felkínált, Krisztus engesztelő áldozatának elfogadása révén egy szellemi, megújult állapotban létezést a Krisztusban, ahol már nem hat a törvény átka, ahol nem a hústest uralja az emberi gondolkodást és cselekedeteket. Ez úgy lehetséges, hogy az ember már nem azonos önnön önmagával, akit a tükörben lát nem más, mint a Krisztus. Így válik érthetővé, hogy Pál miért „hitből hitbe”, és nem hitből és cselekedetekből egyszerre látta az Isten előtti megigazulás jézusi útját. „Sőt magunk is halálra szántuk magunkat, hogy ne bizakodnánk mi magunkban, hanem Istenben, aki feltámasztja a holtakat…” (1Kor1:9)

Pál szerint a törvényt nem lehet betölteni, hanem a KrisztusBAN ér véget. Na persze nem úgy, ahogyan ezt ma a keresztények képzelik:-) Pál nem azt írja, hogy a törvény elvezet minket Jézushoz, vagy hogy „Jézushoz vezérlő mester” lenne, ez az eddigiek alapján teljesen nonszensz lenne Páltól, hanem azt, hogy a "törvény vége a Krisztus." A törvény vége pedig a 10. parancsolat, a „Ne kívánd…” parancs, ami által a bűn erőt kapván Pál (a belső, nem látható ember) halálát okozta (Róma7).

Az is elképzelhető, hogy Pál úgy gondolta, hogy mindenki a Krisztusban van, csak ennek a tudatosodása, gnózisa, ismerete, belátása különbözteti meg a keresztényt, vagyis a krisztusi embert a többi, „belátással nem bíró” hitetlenektől, köztük „Ábrahám magvai”-tól, akik nem hittek neki. Pál és követői nem tartották önmagukat oly vakmerőnek, „…hogy azok közé számítsuk magunkat, vagy azokkal vessük össze magunkat, akik maguk ajánlják magukat. Sőt ezek, mivel magukat magukkal mérik, és magukat magukkal hasonlítják össze, belátással nem bírnak.” (2 Kor:10:12), írja a korinthusi gyülekezetet ajánlólevelekkel felkereső és apostolságát megkérdőjelező emberekről az apostolságát kétségbeesetten igazolni próbáló Pál.