A megigazítást, az egyedül hit általi megigazulást Luther tette le az aztalra most már majdnem fél évezrede a reformáció idején, a protestáns egyházak pedig azóta hangsúlyozzák, hogy a megigazítás egyedül hit által történik! Ezt Pál apostol tanításából vallotta először Luther, aztán egyre többen mások is, és ma már elidegeníthetetlen kincskét lobog a reformátori gyülekezetek zászlóján.
A megigazítást, a megigazulást forenzikusan, mintha Isten egy bíró lenne, és ezen elv fölött leütve a bárdját, és kimondaná, hogy nem vagy bűnös, vagyis egy bírósági ítéletként felfogott jelentésében értik Isten egyik számukra legfontosabb tettjét. Luther szerint Pál apostol ebben az értelemben beszél a megigazításról, és Márkus szerint is, Isten Krisztusért igaznak nyilvánítja a továbbra is bűnös embert. Na ide jött a kérdésem!
A kérdésem tehát az: ha Pál a megigazítást itt a régi ember halálához köti, akkor elegendő-e azt pusztán külső, jogi igaznak nyilvánításként értelmezni? Van azonban egy fontos nyelvi kérdés: a Róm 6,7-ben a δεδικαίωται jelentheti azt is, hogy „felmentetett” vagy „felszabadult” a bűn uralma alól. Ezért ez a vers önmagában nem cáfolja a forenzikus értelmezést, de Márkusnak éppen azt kellene megmagyaráznia, hogyan kapcsolódik össze a jogi felmentés a régi ember már megtörtént halálával, és ha ezt tisztázná, akkor jobban megértené Pál tanítását is.
Tehát itt van a HáromNév Modell sajátos felvetése: nem egyszerűen egy bűnös ember jogi státusza változik meg, hanem a régi ember halála és a belső ember élete között kell keresnünk a megigazulás mélyebb összefüggését, vagyis én nem elsősorban a megszentelődésről vitatkozok Márkussal: az igazi kérdés a megigazulás természete.
Itt olvashatjátok az egész beszélgetést!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése