Szóval az a baj, hogy a Krisztus nem tud meghalni, mert ő eleve egy halott! Ő, akit Krisztusnak/felkentnek hívunk, már egy eleve halott valaki. Pál ugyanis azt írja az evangéliumról: "Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban HITBŐL HITBE..." Róm1:17. Erről szeretnék egy kicsit beszélni.
Pál valóságosan is részesülhetett valamiféle tudatállapot- változásban, amit úgy ír le, hogy megkapta a Fiú kijelentését (Gal1:16), és amely élményét valamiféle írásból látta visszaigazolva. Vannak kutatók, akik az Ézsaiás/Izaiás mennybemenetele (Ascensio Isaiae), ószövetségi apokrif apokalipszisben vélik felfedezni ezt a párhuzamot, és ők azok, akik nagyon is jól látják.
Ézsaiás útja hét mennyen keresztül íródik le, és arról szól, hogy közben Istentől megkapta a kinyilatkoztatást a Fiú születéséről, haláláról, és második eljöveteléről. Itt kimondottan a Fiúról, egyenesen a Fiúról van szó, akinek senki nem tudja a nevét, és csak úgy emlegetik, mint valakinek a Fia, nevezetesen Istennek a Fia. Nem a Krisztusa, tehát nem Istennek a Krisztusa, nem Jézus, nem Jézus Krisztus, hanem a Fiú. Így ismerjük meg. Ő a Fiú.
Ézsaiás látomásban az alsó öt ég lakói formáját követi. (Ézs látomása 10:20: „… az ötödik mennyben alakította ki az angyalok formáját, és ők nem dicsérték őt, mert az ő alakja (μορφῇ-morfi) olyan volt, mint az övéik.”), tehát egy ugyanolyan formaváltásról, egy metamorfózisról szól, mint a Filipi levél hasonló részeiben. Egyik formából a másik formába, Isten formájából az emberek formájába kerül a mennyei alak (az angyalok formájában már volt a Fiú), majd Isten által halálra adatva testesül meg. Igen, hiszen itt már halott állapotban van, és felkentként szerepel a páli levelezésben.
A Fiút, maga Isten adja halálra. De vajon miért van erre szükség? Miért Istennek kell a Fiát halálra adnia, miért nem bízta ezt Isten az emberekre? Azért, mert a Fiú ebben a narratívában nem valódi (hús vér) ember, hanem egy szellemi entitás emberekhez hasonló állapotban/formában (róma 8:3; fil2: 6-8). Hogyan fogadja el bárki is a fiú vérét, ha nincsen neki?
A fiúság a páli evangélium szíve. Erre akarja eljuttatni a hallgatóságát Pál. De ide, ebbe a "hitbe" nem lehet, csak "hitből" eljutni. Pál evangéliumában "az Istennek megigazítása (fiúvá tétele) jelentetik ki hitből hitbe". Nem pusztán "hitből", hanem "hitből hitbe". Nincs, nem létezik egyik a másik nélkül. A "hitbe" (a fiúságra), csak és kizárólag "hitből" lehet eljutni. A Krisztus/Felkent- hitből. Amíg nincs meg a Krisztus/Felkent hit, addig nem lehet meg a Fiúságba vetett hit sem.
A Krisztus/felkent halála azoknak szól, akik elkezdenek hinni benne. Pál tehát a Krisztust hirdette, mint megfeszítettet, és ezzel az volt a célja, hogy a Krisztushitből, az Isten Fiába vetett hitre juttassa hallgatóságát. Pál a láthatót azonosította a Krisztussal, a láthatót, mint a Krisztussal megfeszített óemberével, önmagát pedig, a nem látható, belső, megújult szellemi emberrel: „Mert most tükör által, homályosan látunk…” (1Kor13:12). „Nézzétek csak a szem előtt való dolgokat! Ha valaki elhitte magáról, hogy a Felkenté, az magából kiindulva vessen azzal számot, hogy amint ő a Felkenté, úgy mi is.” (Csia; 2Kor 10:7)
Pál, tehát meglátott valamit önmagában: meglátta a Fiút. Viszont nem tudott úgy viselkedni, mint a belső lényege, a Fiú. Ezért aztán a törvény lett a nagy ellensége. Pál tehát Krisztusban (aki nem azonosítható Jézussal) egy isteni megoldást látott a törvény átkára, a törvény erejére, hiszen Pál szerint a bűnnek nincs ereje a törvény nélkül. Pál szerint a bűn okozza a halált, de a bűn az erejét a törvénytől kapja. Ezért az írások alapján egy olyan koncepciót látott megvalósulni, ami szerint „a törvény vége Krisztus” (Róma10:4), vagyis az Isten által felkínált, Krisztus engesztelő áldozatának elfogadása révén egy szellemi, megújult állapotban létezést a Krisztusban, ahol már nem hat a törvény átka, ahol nem a hústest uralja az emberi gondolkodást és cselekedeteket. Ez úgy lehetséges, hogy az ember már nem azonos önnön önmagával, akit a tükörben lát nem más, mint a Krisztus. Így válik érthetővé, hogy Pál miért „hitből hitbe”, és nem hitből és cselekedetekből egyszerre látta az Isten előtti megigazulás útját. „Sőt magunk is halálra szántuk magunkat, hogy ne bizakodnánk mi magunkban, hanem Istenben, aki feltámasztja a holtakat…” (1Kor1:9)
Pál és követői nem tartották önmagukat oly vakmerőnek, „…hogy azok közé számítsuk magunkat, vagy azokkal vessük össze magunkat, akik maguk ajánlják magukat. Sőt ezek, mivel magukat magukkal mérik, és magukat magukkal hasonlítják össze, belátással nem bírnak.” (2 Kor:10:12), írja a korinthusi gyülekezetet ajánlólevelekkel felkereső és apostolságát megkérdőjelező emberekről az apostolságát kétségbeesetten igazolni próbáló Pál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése